Harry Potter és a Félbevágott Film

Egy tizenegy éves kisfiúval kezdődött, akiről kiderült: varázsló. Meg persze az is, hogy ő a kiválasztott, akinek meg kell küzdenie a gonosszal, hogy megmentse a varázsvilágot. És ami eleinte csak játék volt, pálcákkal hadonászás és ismerkedés a furcsábbnál furcsább lényekkel, egyre fenyegetőbbé és véresebbé vált. Első olvasóival együtt nőtt fel Harry Potter, történetének úgy kellett folytatódnia, hogy a horroron-thrilleren nevelkedett kamaszok és fiatal felnőttek is dobogó szívvel, körmüket rágva olvassák a köteteket. 

Így változtak a regényből készült filmek is. Míg az első két rész adaptációját egy nyolcévesnek is attól félve mutatnám meg, hogy fél óra után elunja magát, a harmadik résztől határozott javulást mutat a sorozat, az ötödik már kifejezetten szép vizuális megoldásokkal varázsol, és ezt a jó szokását megtartja a továbbiakban is. Ami  viszont probléma, hogy az egyik résznél sem rövid játékidőbe egyre kevésbé fért bele az egyre vaskosabb kötetek cselekménye - és bizony ismernie kellett a varázsvilágot annak, aki jegyet váltott a filmekre. Ezt a problémát áthidalandó a várva várt hetedik részt egy nyolcadikkal toldották meg. A Harry Potter és a Halál Ereklyéi két részben került/kerül a mozikba, és lehet vitázni, hogy ez marketing fogás, vagy a nézőnek is jobb, de inkább mind a kettő: két részben több pénzt hoz, ám több is fér bele a filmbe, és a varázslat is tovább tart -  de legalábbis júliusig.  

A 7/1. addig is bizakodással tölt el, hogy a finálé méltó befejezése lesz a sorozatnak. Bennem valahogy úgy maradt meg a regény első fele, hogy Harryék erdőből hegyre, hegyről erdőbe költöznek, miközben sokat gondolkodnak, és közben kevés az akció. Hát - tévedtem. A sok izgalom közepette néha jól is esik, amikor a szereplők éppen csak beszélgetnek, a Horcruxok megtalálásának, elpusztításának módját keresik, vagy magányosan szomorkodnak. De alig van megállás, attól kezdve, hogy a Főnix Rendjének tagjai kihozzák Harryt  nagybátyja házából, csak pörögnek az események, és amikor épp van egy kis pihenő, az is arra szolgál, hogy a következő menekülést készítse elő. És közben lehetetlen nem észrevenni, hogy a szereplők felnőttek. Már rég nem az a legnagyobb problémájuk, hogy büntetés nélkül túléljék Piton professzor következő bájitaltan óráját, vagy hogy megnyerjék a házi kviddics kupát, hanem hogy saját és szeretteik életét mentsék. Ez a színészeket is nagyobb kihívás elé állítja, és már régóta kérdés, vajon melyik, a sorozatban felnőtt szereplőből lesz igazi színész. Ahányan eddig írtak erről, annyiféle véleményt olvastam - és igyekszem gyorsan elfelejteni mindet. Nekem ugyanis mindhárman teljesen megfeleltek - lehet, hogy csak megszoktam őket, és nyilván egyik alakítás sem volt Oscar-díjas, de egy pillanatra sem hittem, hogy amit ők eljátszottak, az ne történhetett volna meg valójában. Egy mezei mozinézőnek, azt hiszem, ez elég.
Ó, és persze ki ne maradjon a legjobb jelenet: a három testvér meséje. Zseniális! Követelem, hogy az egész Bogar bárd meséit csinálják meg így. Gyönyörű, ötletes, vászonra kívánkozó betét volt az élőszereplős folyamban.  

A rész a történetnek egy nyugalmasabb pontján, egy nagy menekülést követő megpihenésnél ér véget, így az ember nem a haját tépve (bár igen szomorúan) jön ki a moziból. Viszont tudjuk, hogy még nincs vége, és ami ezután jön, keményebb és persze látványosabb lesz, mint az eddigiek. Csak júliusig kell rá várni.

Az igazság néha túl meztelen

Azt már megszokhattuk, hogy magyar múzeumnak nincs, vagy csak igen ritkán van pénze arra, hogy kiállításaira a külföldi intézmények legféltettebb remekműveit hozza el. Bár a Szépművészeti Múzeum talán nagyobb mozgástérrel rendelkezik, azért ő sem engedhet meg magának mindent. Miközben hangzatos nevekkel  (Van Gogh, Moreau) csábítja a közönséget termeibe, a művészektől inkább kisebb képeket, grafikákat mutat be, a legismertebb művek közül csak néhány szerepel a kiállításokon. Ez nem feltétlenül hátrány: bár szép lenne, ha minden remekmű legalább néhány hétre elérhető közelségben lenne, a műkedvelő közönség reprodukcióról úgyis ismeri, ha lehetősége van külföldre járni, úgyis felkeresi őket; a hiányért cserébe pedig sokkal árnyaltabb képet kap az életműről, vagy egy korszak művészetéről, megismeri a kevésbé jelentős, de fontos alkotásokat vagy mestereket is. A Klimt-kiállítás viszont nem üti meg ezt a mércét. 

Mi jut először eszünkbe Klimttől? A csók, A három életkor, Judit I és II., A remény, Danaé vagy Adele Bloch-Bauer portréja. Hét kép, és a Nuda Veritast még meg sem kellett említenem. Ezek közül legalább még egynek szerepelnie kellett volna, ha már Klimt nevével akarják eladni a tárlatot. Az dicséretes, hogy cserébe a fakultások freskói és a Beethoven-fríz helyet kapott, de hát ezek csak reprodukciók, nem pótolhatják az eredeti festményeket. Festmény egyébként is kevés van, a bécsi Secession mozgalom többi alkotójától (Kolo Moser, Josef Engelhart, Maximilian Lenz) is inkább csak grafikákat állítottak ki. Ez korábban a Moreau-kiállítás esetében működött, amikor a néhány jelentős festmény mellett bemutatták az előkészítő rajzokat, tanulmányokat, vázlatokat - itt azonban nem ez a helyzet.  Szinte csak rajzokat kapunk, némelyik nem kapcsolódik semmihez, sokszor még a szecesszióhoz sem. Az embernek többször támad az az érzése nézelődés közben, hogy tulajdonképpen mindent összedobáltak, ami olcsón elhozható és bármi módon kötni lehet a Secessionhoz. Ezekből egy bizonyos koncepció szerint próbálták kialakítani a tárlatot, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb siker különösen a végén feltűnő, amikor a mozgalomra ható korábbi mesterek néhány alkotását láthatjuk - főleg a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményéből. S míg ez egyfelől üdvös, hiszen ezek a művek többnyire  a Grafikai Gyűjtemény eldugott helyiségeiben várják jobb sorsukat, válogatásuk itt esetlegesnek tűnik. A kiállítás nagy felfedezésének kikiáltott Lenz-festmény (Egy világ, 1899) pedig csak annak újdonság, aki még soha életében nem vette a fáradságot arra, hogy az aktuális időszaki kiállítás bejárása után betévedjen az állandó gyűjtemények termeibe. Az pedig, hogy a másik szenzációnak szánt Klimt képet, Az arany lovagot majdnem két hónappal a zárás előtt vissza kellett adni, szintén nem vált a tárlat javára. Azt hozzá kell tenni, hogy a kiállítás fő kurátora a bécsi Albertina művészettörténésze, Marian Bisanz-Prakken volt, így az anyag nagy része onnan származott - de ettől még lehetett volna több jelentős festmény. Hiszen nem is annyira az a baj, hogy az anyag ilyen; inkább az, hogy ezután jó ideig nem lesz bécsi szecessziót, Klimtet bemutató kiállítás magyar múzeumban, hiszen itt volt ez - így a nagy műveket talán csak évtizedek múlva láthatjuk.    
Amit viszont nagyon szépen oldottak meg a kiállítás szervezői, az az installáció. Gyönyörű, kellemes árnyalatú, a képek érvényesülését nem zavaró színekkel festették le az ideiglenes (és állandó) falakat, felülre pedig aranyszínű szecessziós mintákat terveztek, minden szekcióba mást. A félhomályos termek így nem váltak teljesen sötétté, inkább sejtelmesen, szecessziósan csillogtak. A képaláírások, ismertetők megfelelő méretűek, jól olvashatók voltak. Ritka az ilyen harmonikus díszlet. Kár, hogy a kiállított anyag nem mindig ért fel hozzá. De azért ne riadjunk el: akad néhány gyöngyszem, amiért érdemes elmenni. 

Te és még 500 millió ember kedveli ezt

A Facebook adatlapja szerint a vállalkozás küldetése, hogy megadja az embereknek a megosztás lehetőségét,  összekösse és nyitottá tegye a világot. Hogy miben osztozhatunk? A barátunk torokgyulladásában, a legjobb barátnőnk nővérének szakításában, majd új szerelmének bimbózásában, a másodunokatesónk esküvőjében, a volt osztálytársunk szombati bulijában, a munkatársunk üzleti útjában, a szomszéd gyerekének szalagavatójában vagy anyák napi köszöntőjében, egyszóval mindenben, amit ismerőseink nem szégyellnek megmutatni népes "rajongótáboruknak". A Facebook a rabjává tesz, naponta huszonötször (na jó, kis túlzás...) nézzük meg, ki cserélte le a profilképét, ki milyen tesztet töltött ki vagy ki változtatta meg a családi állapotát. Aki nem használja, mintha nem is ebben a korban élne. Meglepő-e, hogy Hollywood nem hagyhatta ki a ziccert, hogy filmet csináljon a Facebook létrejöttéről? Nem. És meglepő-e, ha van olyan felhasználó, akit ez a film nem érdekel? Igen. Főleg, ha David Fincher rendezi.
Azt hiszem, nem kell sokat magyarázni, hogy miről szól a film, de azért vázoljuk fel gyorsan: Mark programozózseni, aki néhány barátjával megalkotja a legfelkapottabb internetes közösségi oldalt - csakhogy három harvardi menő ötletéből indul ki (a Winklevoss-ikrek és Divya Narendra), akik nem restek beperelni az alapítót, majd legjobb barátja is követi ezt a nagyszerű példát, amikor egy trükkös szerződés miatt elveszíti részesedésének jelentős hányadát. A jogi hercehurca adja a keretet a visszaemlékezéseknek, amik bizony nem angyalnak tüntetik fel Markot.
A média már hetek óta (sőt, talán még régebben, de mostanában különösen) tele van azzal, hogy Mark Zuckerbergnek mennyire nem tetszik a róla szóló film. (Megjegyzem, gyorsan meg is alkothatná a dislike gombot - volna rá igény.) A forgatókönyv nyilván megenged magának némi szabadságot (például Erica Albright, aki  miatt az egész elkezdődött, amikor dobta Markot, nem létezik), és persze az sem titok, hogy alapja Ben Mezrich: Accidental Billionaires című könyve volt, ami meg Eduardo Saverin, a részvényeiből kiforgatott barát történetét követi. Persze ha Zuckerberg hajlandó lett volna elbeszélgetni a film készítőivel, biztos kedvezőbb képet festettek volna róla, de mivel nem volt, csak még inkább megerősített abban a hitemben, hogy a filmben több az igazság, mint amennyit Mark meg tudna cáfolni.
Fincher úgy csinált izgalmas mozit a véletlen milliárdos történetéből, hogy közben lövés maximum verbálisan dördül (néha tényleg gyilkosak a párbeszédek - köszönjük Aaron Sorkin forgaókönyvírónak), robbanásnak csak a Facebook felhasználóinak gyarapodása tekinthető, támadás pedig legfeljebb a Harvard szerverét éri. A tempó gyors, sokszor csak kapkodjuk a fejünket, szakítás, hackelés, fegyelmi, programkódok, tárgyalás, befektetők, és így tovább. A szereplőgárda nálunk még viszonylag ismeretlen, bár a Markot alakító Jesse Eisenberg nevét biztos megjegyezték már néhányan, az Adventurelandben ő volt az aranyosan lúzer főszereplő. Ehhez képest itt remekül hozza az ellenszenves, közönyös Zuckerberget, akit csak az érdekel, hogy végre feltegye magát a Harvard térképére, s valamiért megjegyezzék a nevét - mindegy, hogy a diáklányokat összehasonlító szemét honlap vagy a világsiker közösségi portál miatt. Eduardo Saverint pedig Andrew Garfield játssza, akit láthattunk a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmában, és ő az új Pókember-cím várományosa is. Ő kapta a legkevésbé ellenszenves szerepet, de Saverin sem glóriával született, ő is sikert-pénzt-csillogást, haverokat-bulit-csajokat várt a Facebook-tól, és Garfield képes volt ezt megmutatni úgy, hogy közben ő maradt a "jófiú". Aztán még felbukkant Justin Timberlake, akiről lassan elhiszem, hogy van valami köze a színészkedéshez, lazán adta elő a Napster-alapító Sean Parkert, aki aztán a Facebookkal csinálta meg (pénzügyi) szerencséjét. A mellékszereplőket is sikerült eltalálni, a Winklevoss-ikreket egyedül alakító Armie Hammer akármelyik egyetemen a legmenőbb lett volna, Rooney Mara olyan természetesen dobta Zuckerberget, mintha egész életében ezt csinálta volna, Brenda Song meg igazi hisztis liba Christyként (Saverin féltékeny barátnője). És egy kis érdekesség: Zuckerberg gyakornok ügyvédnője, Rashida Jones a Harvardon diplomázott.

Minden a helyén, a zene is szuper (Trent Reznoré a piros pont), a képek is, minden. Bocs, Mark, de ez a mozi úgy volt jó, hogy te egy seggfej voltál benne (vagy legalábbis igyekeztél azzá válni).  Végül nincs más hátra, mint hogy az év egyik legjobb filmjének gyorsan nyomjunk egy tetsziket. 

Kells titka

Book of Kells, folio 34r.: Khi-rho-lap

Hol volt, hol nem volt, i.sz. 800 körül Írország egyik monostorában, Iona szigetén élt egy  (vagy több) illuminátor, aki egy gyönyörűen festett kódexet hagyott az utókorra. Ezt a kódexet ma Book of Kells (kells-i kódex) néven ismerjük, a dublini Trinity College-ben őrzik, a négy evangéliumot tartalmazza latinul. Leghíresebb dísze a folio 34r., azaz a Khi-rho-lap, amin Krisztus nevének görög betűs monogramja látható. 

806-ban a vikingek megtámadták a szigetet, sok szerzetest megöltek, a túlélők Kells monostorában kerestek menedéket. Így kapta a kódex a Book of Kells nevet. Azt azonban máig nem tudjuk, hogy a készítés helye Iona vagy Kells volt, esetleg részben itt, részben ott készült. Egy biztos:  csodálatosan gazdag díszítése sokak képzelőerejét izgatja, 2009-ben pedig egy rajzfilm örökítette meg,  hogyan született  ez a gyönyörű kódex. 

A Secret of Kells egy Brendan nevű fiúról szól, aki a monostorban él a viking támadás előtti időben. Egy nap egy híres illuminátor kér menedéket a szerzetesek között, s magával hoz egy befejezetlen könyvet, tele titkokkal és csodákkal. Természetesen Brendanra vár a feladat, hogy befejezze a kódexet, de ehhez le kell győznie félelmeit, és túl kell élnie a vikingek fenyegetését.

The Secret of Kells

Mivel ez egy mese, vagy inkább legenda, a történet tele van csodákkal és misztikus eseményekkel, amiket lenyűgöző vizuális megoldásokkal jelenítenek meg. A rajzok a kódex stílusához illeszkednek, és paradox módon egyszerre stilizáltak és részletgazdagok. Annyira igazodnak a természethez, amennyire muszáj, egyébként mindent mintha valami különleges prizmán keresztül látnánk, pont olyanon, amilyet Brendannak kell megszereznie a szörnyetegtől, hogy be tudja fejezni a művet. S épp emiatt azok a jelenetek a legszebbek, legötletesebbek, amik azt mutatják be, hogyan rajzolja-festi a fiú a képeket.
A mese története viszonylag egyszerű, és a vége sem tartogat sok meglepetést; képei azonban maradandó élménnyé teszik, és ami még fontosabb, méltón állít emléket egy olyan kincsnek, ami már 1200 éve bűvöli el az emberiséget.

Film kontra vizuális művészet

Egy kisebb szünet után (az ingerek sajnos nem menetrendszerűen érnek) végre van miről beszámolnom: megnéztem Az amerikait, ami Filmváró listámon is szerepel. Anton Corbijn és George Clooney hozták a kötelezőt, valami mégis hiányzott: a történet. (Figyelmeztetés: alább a film szó tömeges ismétlésére kell számítani.)

Ha azt mondom valakinek, hogy láttam ezt és ezt a filmet, akkor film alatt olyan mozgóképet értek, amit azért készítettek, hogy moziban vagy tévében vetítsék, az emberek megnézzék, elmélázzanak a történetén vagy jót szórakozzanak rajta. Azt hiszem, mindenkinek valami hasonló jut eszébe erről szóról. Az, hogy a film egy művészeti ág, legfeljebb néhány klasszikus (pl. a Godard-filmek, csak hogy mondjak valamit) láttán merül fel az emberben. Azt viszont hajlamosak vagyunk teljesen elfelejteni, hogy a film műalkotásként is felhasználható; lásd a pl. videóművészetet. Ebben az esetben nem a történetmesélés a lényeg (lehet, hogy történet sincs), hanem az adott eszközök művészi felhasználása. Na de miért is kellett ezt felemlegetni?!

Mert Az amerikai mintha a hagyományos értelemben vett film és a műalkotás film keveréke lenne. Először is le kell szögezni: minden egyes képkockája gyönyörű, ahogy azt Corbijntől el is várjuk. Biztos vagyok benne, hogy a beállításoknak, kivágásoknak, színeknek több időt szentelt a rendező, mint általában a rendezésnek és a forgatókönyvnek (bár hozzá kell tenni, azt nem ő jegyzi), ami igen messze van a kidolgozottságtól. A történet szerint van egy fegyvergyártónk (Clooney), aki Olaszországban ügyködik, és megrendelésre készít különleges lőfegyvereket. Filmünk elején épp megpróbálják levadászni, nem sikerül; kap egy megbízást, közben szemmel tartják; összejön egy prostituálttal, közben szemmel tartják; ki akar szállni, még inkább szemmel tartják, majd újra megpróbálják lelőni. Körülbelül ez történik, közben főszereplőnk vezet, kávézik, fekvőtámaszokat nyom, beszélget egy pappal, fegyvert kovácsol és sokszor nem történik semmi különös. Nem tudjuk, kik és miért akarják megölni  (nem szállított valakinek? rossz fegyvert készített?); az se derül ki, mi vonzza az éjszakai pillangóhoz testi bájain kívül; mintha csak találomra kiragadtak volna néhány napot az életéből, és ugyancsak találomra megmutatnák néhány pillanatát. A sok elhallgatott információ pedig nem feszültséggel tölti meg a filmet, hanem unalommal. A kb. másfél órás játékidő feléig érdekeltek még az érdektelen dolgok is, nézni jó volt, mert szemet gyönyörködtető mozi ez; utána viszont azt vártam, legyen már vége. Lehet, hogy az én hangulatommal volt baj, de minden lassú volt, csendes és oktalan. Művészi képek uralkodtak az események fölött. A film azonban még így se rossz, vizuális szépsége vitathatatlan, Clooney jó benne, s ha története hiányos is, nem élvezhetetlen. Csak lusta hangulat kell hozzá.    

Filmváró

A mozik mostanában nemigen kényeztetnek jobbnál-jobb filmekkel, és azoktól, amik mégis számíthattak egy kicsi, bár nem túl lelkes érdeklődésre, a szigorú, de nem igazságtalan kritikusok tántorítottak el. (Ilyen volt az Ízek, imák, szerelmek, amivel kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaim, de kellemes, legjobb barátnővel megnézős mozinak ígérkezett, amíg el nem olvastam a kritikákat.)
Na de lassan fordul a kocka, és a mozira félretehető havi zsebpénz már nem is lesz elég az összes filmre. A következőket várom:
Október 21.:  Tolvajok városa (The Town). Rendező: Ben Affleck. Főszereplők: Ben Affleck, Rebecca Hall.
Ben Affleck tenyérbemászó képéért nem vagyok oda, de az előző rendezése (Hideg nyomon) bizony nem volt rossz, és ez a sztori is érdekesnek (igaz, egyedinek nem) tűnik. Az első kritikák pedig, ha nem is ajnározzák agyon a filmet, nem is akarnak lebeszélni róla. És ha ez számít, az iMDb-n 8.0-át kapott.
Október 28.: Az amerikai (The American). Rendező: Anton Corbijn. Főszereplő: George Clooney.

A fenti két név elég hozzá, hogy meg akarjam nézni. Corbijn nagyon jó, érdekes fotós és videoklip-rendező, tavaly(? tavalyelőtt?) volt kiállítása a Ludwigban. 2007-ben rendezte első nagyjátékfilmjét, az Ian Curtisről (Joy Division) szóló Controlt, s bár a film nem volt egyértelműen közcsodálat tárgya, általában jónak ítéltetett. Reméljük, azóta ügyesebb lett, de ha nem, akkor is ott van Clooney - ő csak nem hagyja magát félrerendezni. A plakát pedig szuper.
November 11.: Social Network - A közösségi háló (The Social Network). Rendező: David Fincher. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Andrew Garfield, Facebook.
Nem tudom, miért, de ezt várom a legjobban. Lehet, hogy az a paradoxon az oka, hogy egy ilyen ellenszenves(en ábrázolt) fickó, aki még a legjobb barátját is átvágja, létrehoz egy olyan oldalt, aminek célja a közösségek összekovácsolása, a barátságok ápolása. Meg persze erről érkeztek a legjobb hírek - bár lehet, hogy ettől túl nagyok lettek az elvárásaim.
November 25.: Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. rész (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1). Rendező: David Yates. Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint.

A kezdeti, szörnyen gyermeteg feldolgozások után a 3. résztől egyre jobbak a Harry Potter-filmek. A gyerekszereplők is kezdtek beleérni a színészkedésbe, persze Oscar-díjas valószínűleg egyik sem lesz, de sosem lehet tudni; a felnőttek mindig is jók voltak, a legnevesebb angol színészek léptek be a varázsvilágba. A trükkök, a vizuális effektek és a képi világ pedig fényévekkel jobb lett, és ha igaz, hogy a legjobb effekteket erre a (két) részre tartogatták, akkor már csak a látványért is megéri beülni rá. És ha többé-kevésbé hűen követik a könyvet, óriási szakbarbárnak kell lenni ahhoz, hogy a történetet el tudják rontani. Egy baj van csak vele: a befejezésre nyárig kell várni.
?: The King's Speech. Rendező: Tom Hooper. Főszereplők: Colin Firth, Helena Bonham Carter, Michael Gambon.
Se a magyar bemutató dátumát, se a magyar címét nem tudom ennek az angol kosztümös drámának, amiben fivére lemondása miatt Colin Firthből lesz VI. György király - csakhogy ehhez meg kell tanulnia szépen beszélni. A szereposztás magáért beszél (bocs), plusz gyönyörű környezetre és kosztümökre is számíthatunk, úgyhogy reméljük, Magyarországra is eljut majd a film. Az USA-ban november 26-tól vetítik.  
Leszögezném, hogy az, hogy én várom ezeket a filmeket, még nem jelenti, hogy valóban érdemes őket megnézni. Ám reméljük a legjobbakat, eredmények hamarosan itt, a Mozaikon (vagy bármelyik filmes oldalon).   

A Bauhaus a magyaroké (is)

Nem egyszerű írni Pécs legnagyobb "dobásáról", a Bauhaus-kiállításról, mint ahogy nem egyszerű befogadni sem. Két épületben több száz műalkotás, terv, újság, fotó mutatja be ezt a nagy hatású nemzetközi alkotóközösséget, melyben a magyarok nem csak szép számmal képviseltették magukat, de meghatározói alakjai is voltak, olyannyira, hogy nélkülük a Bauhausról egészen más fogalmaink lennének. Pontosan ez vezérelhette a kiállítás kurátorait, Bajkay Évát és Várkonyi Györgyöt, amikor "A művészettől az életig" - Magyarok a Bauhausban című, a berlini Bauhaus-Archivval együttműködve  szervezett tárlat anyagát válogatták és rendezték. 

A köztudatban a Bauhaus a dísztelen, "kocka" építészet, a szocreál és tulajdonképpen a panel egyenépületek előfutáraként él, pedig az 1919-ben alapított iskolától távol állt az uniformizálás. Céljai nem előzmény nélküliek a művészet történetében, már az angol William Morris és mozgalma, az Arts and Crafts is megfogalmazott hasonlót a XIX. század közepén, de hogy ne menjünk nagyon messzire, a gödöllői művésztelepet is említhetjük: a művészetet bevinni a mindennapokba, az embereket művészi színvonalú tárgyakkal körülvenni. Ezt egyébként franciaországi tapasztalataiból kiindulva igen érzékletesen fogalmazta meg maga Rippl-Rónai is („Izlésünknek az ipar terén való meghonositása volt a közvetlen cél, hogy igy magunkat jó izlésre valló tárgyakkal vegyük körül.” Emlékezései, 1957., 89. o.), akinek ezirányú munkálkodása sajnos megértés híján elszigetelt maradt. De hogy visszatérjek a Bauhausra: ezek a nemes célok, kiegészítve a letisztultságra való törekvéssel, vezérelték Walter Gropiust iskolája megalapításakor, amiben nem az építészet játszotta a legfőbb szerepet, mint ahogy azt ma hajlamosak vagyunk hinni. Való igaz, hogy a magyar tagok között sok építész volt, de a két leghíresebb, Moholy-Nagy László és Breuer Marcell (bár ő építész is volt) nevéhez éppen nem épületeket kapcsolunk: Moholy-Nagyot újító fotókísérletei, a fotogramok, Breuert bútorai (különösen a csővázas szék) tették halhatatlanná. Az iskola 1933-ig működött, s nemcsak a képző- és iparművészet, formatervezés, építészet, de a zene és a színház is fontos szerepet játszott művészeti életében. 

Az igen kimerítő kiállítás az előzményeket is bemutatja, a Kassák-féle aktivizmus és a Pécsi Művészkör, amik szintén megérdemelnének egy-egy önálló kiállítást, pont annyi teret kapnak, hogy fontosságukat és "előzménységük" mibenlétét megértsük, de a főszerep a Bauhaus magyarjaié - Molnár Farkasé, Forbát Alfrédé, Weininger Andoré, Kárász Judité (és még sorolhatnám) - marad. S ezek a művészek bizony teljes joggal szerepelnek olyan világhírű alkotók mellett, mint Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij. A tárlaton minden arra igyekszik rámutatni, hogy művészeink nemcsak tanulói, hanem egyenrangú alkotói, alakítói is voltak az iskolának. Nagy kár, hogy a villaépület, melyben a kiállítás helyet kapott, nem hagy teret a látogatónak, hogy átlássa a tárlat logikáját, szűk terei túlzottan felszabdalják az anyagot, néha követhetetlenné téve, merre is érdemes haladni. Bár vannak eligazító táblák, nem sok értelme van az átjárókba helyezni őket, ha azt akarjuk, hogy közönségünk ne térjen le a sárga köves útról. Azt is meg kell jegyezni, hogy aki hagyományos értelemben vett műalkotásokkal teli kiállításra számít, az csalódni fog: sok apró grafika, tervrajz, korabeli dokumentumok (újságok, könyvek), fényképek kísérik a nagyobb műveket.

A Bauhaus-kiállítás több órás és fárasztó program, de ezért kárpótol nemcsak sokszínűsége, hanem az a tudat is, hogy a Bauhaus kétségkívül a magyaroké is, s ezt nemsokára Berlinben is láthatja a művészetkedvelő közönség.    

Mario Vargas Llosa és az ő egyetlen könyve, ami itt hever a polcon

Tegnap kiderült, az idei irodalmi Nobel-díj nyertese a perui író, Mario Vargas LLosa lett - így illendő, hogy legalább egy bejegyzést szánjak rá, főleg, hogy évek óta ő az egyetlen Nobel-díjas, akinek legalább egy művét olvastam díjazása előtt.

Ez a könyv az Édenkert a sarkon túl volt. Már nem emlékszem, hogyan találtam rá, de gyanítom, hogy egyik főszereplője, Paul Gauguin neve elég nagy vonzerővel bírt. A regény hatására még ma sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az egyébként lelketlen vadember Gauguin egy művészzseni volt, s mindezt pusztán azért hiszem, mert ismerem csodálatos színű, gyermekien torzított rajzú képeinek keletkezéstörténetét. 

Na de visszatérve a regényre: 2003-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, Tomcsányi Zsuzsanna fordította. Párhuzamosan mutat be két életutat: a már említett posztimpresszionista festő Gauguinét és nagyanyjáét, a korát megelőző feminista-szocialista, perui gyökerekkel bíró Flora Tristánét. Bár nagyanya és unokája teljesen eltérően gondolkodnak a világról és benne (főleg) a nők szerepéről, céljuk, még ha másképp képzelik is el a megvalósulását, közös: megtalálni a földi édenkertet. Flora küzdelmes élete és szadista férje hatására a nők felszabadításáért és a Munkásszövetség létrehozásáért küzd a XIX. század közepének Franciaországában, fáradhatatlanul igyekszik megnyerni ügyének mindenkit, aki él és mozog, míg egyszer, Liszt Ferenc (bizony!) koncertjén (1844 szeptemberében, Bordeaux-ban) rosszul nem lesz, s valami ismeretlen, valószínűleg fertőző betegség el nem viszi. Gauguin - nagyanyjával szemben - nem francia földön képzeli el az édenkertet: ő a civilizációtól megcsömörlötten a tiszta, romlatlan törzsi életet kutatja előbb Tahitin, majd a Marquesas-szigeteken. Maga is vademberré akar válni, a maorik között él, az ő világukat festi, és remekműveket akar létrehozni. Sikerrel is járt, például a Manao Tupapau (A szellem virraszt) vagy a  Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? című képei  (és néhány korábbi, Franciaországban festett műve) a XIX. század végének legnagyobb művészei közé emelik. 

Gauguin: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? 1897. Boston, Museum of Fine Arts.

Ennek a két forradalmárnak a képe elevenedik meg a könyv lapjain, ami az első pillanattól képes magába szippantani olvasóját. Bár a szereplők történetét a szerző meséli el, néha, ha gondolataik úgy kívánják, a szöveg egyes szám első személybe vált. A legérdekesebb - nyilván fikcionális, de az igazsághoz biztosan közel álló - részek azok, amikor Gauguin saját festményeiről elmélkedik, és önnön zsenialitásának tudatában nyilvánítja egyiket-másikat mesterművé. Bár mára a művészettörténet igazolta ezeket az elképzeléseket, érdekfeszítő Gauguin gondolataiként olvasni róluk.

A Nobel-díj apropóján megjelent Vargas Llosa-életművet bemutató cikkek általában nem ezt a kötetet emelik ki a regények közül. Valóban, bármilyen jó is a könyv, biztosan nem ezzel érdemelte ki a Nobel-díjat. Minden erénye ellenére a szereplők múltba révedései többször mesterkéltek, leírásai egyszer-kétszer feleslegesen naturalisták. Viszont a díjjal együtt ráébresztett: azonnal el kell kezdenem a regényeit olvasni, mert ha ez így magával ragadott, milyen lehet a többi?!

Rippli a Kulturális Fővárosban lóg

Európa idei Kulturális Fővárosában pezseg az élet, egymás hegyén-hátán nyílnak a tárlatok (meg persze más érdekes programok is vannak), szinte szusszanni se marad idő. Helyes, bele kell adni apait-anyait, hiszen egy év van megmutatni, milyen kulturált is ez a város, és mennyire megérdemelte a címet. A Pécsi Galéria falain most éppen Rippl-Rónai képei függenek október 17-ig, hogy aztán a zárás után öt nappal már egy másik kiállítás (Bencsik István szobrászművész tárlata) foglalja el a termet. 

Igen, a termet. A városközpontban üzemelő galéria ugyanis nem áll sokkal többől. Van egy előtér, ahol jegyet lehet váltani, és művészeti kiadványok között lehet válogatni, ha épp kedvünk tartja. Innen nyílik a kiállítótér, ami egy keskeny, hosszúkás "borospincéből" és egy még keskenyebb folyosóból áll. Ennyi. Ez meg is határozza a vállalkozás méretét: kis hely, kevés kép, melyek a pécsi és a kaposvári múzeumokból származnak. Hogy a kiállítás mégsem okoz csalódást, az Rippli zsenijének és a jó válogatásnak, elrendezésnek köszönhető. 

Rippl-Rónai festői pályafutását (a szárnypróbálgatásokat és egy kis müncheni kitérőt leszámítva) Párizsban kezdte, Munkácsy tanítványa-segédje volt, de modernebb szemléletű lévén hamar otthagyta a mestert, hogy saját elvei szerint alkosson. Első festői periódusát fekete korszaknak nevezik, mert mindent a feketéből kiindulva festett. Ezzel kezdődik a tárlat is, és szépen vezet a színesedő, már itthoni enteriőr-képeken és a harsogó kukoricás stíluson át a művész élete végén  szinte kizárólagosan használt pasztellkrétákkal alkotott finom művekig. Remekül megfigyelhető a fejlődés menete, és ez a kiállítás egyik legnagyobb érdeme. Egy hatalmas, többtermes tárlaton ez elveszett volna a a főművek érett, átmenetet alig mutató gyűrűjében. Persze itt is van egy-két közismert, az életmű legjobbjai között említhető alkotás: Andrássy Tivadarné finom portréja, a  kukoricás Modelljeim kaposvári kertemben és Zorka fekete kesztyűs pasztellképe gondoskodnak róla, hogy a nagyközönség is megtalálja számításait. Az életműben való tájékozódást a pulpitosokon elhelyezett életrajz-részletek és a folyosót és a kiállítóteret elválasztó boltívek egyike alatt vetített dokumentumfilm segítik.   

Rippl-Rónai neve mindig is nagy vonzerőt jelentett, most is folyamatosan jöttek a kíváncsi látogatók. Ha nem is hatalmas szenzáció a tárlat, abban mindenképp segít, hogy a pécsiek megismerjék a régiójukban fellelhető Rippl-Rónai-kincseket. Meg egyébként is: Ripplit látni mindig öröm.

Az ördög neve Anna Wintour

Bár nem egészen illik a blog profiljába, amiről most írok, azt hiszem, természetes dolog, ha egy - bármilyen korú - nőt érdekel a divat. Bár nem engedhetem meg magamnak, hogy Carolina Herrera vagy Chanel tervezte ruhácskákba öltözzek, Gucci táskájával az oldalamon menjek bevásárolni (a karfiolt egyébként sem érdekli, mi van rajtam, amikor megveszem), és általában a túl extravagáns, mondjuk McQueenes daraboktól sem vagyok elbűvölve, azért a divat engem sem hagy hidegen. Újságírói végzettséggel meg külön izgalom, ha a divat bibliájának készülésébe pillanthat bele az ember. 

Már maga a film is úgy hirdeti magát, hogy ebben bizony a kőkeményen valóságos ördög visel Pradát.  Tudjuk, Az ördög Pradát visel az a film, amiben Anne Hathaway a Meryl Streep vasökle által szerkesztett divatlapnál gyakornokoskodik. Már ezelőtt is elhangzott a pletyka, és nyilván ezután is el fog, hogy a főszerkesztőnő, Miranda (Streep) alakját nem más ihlette, mint az amerikai Vogue teljhatalmú, ön- és céltudatos főszerkesztőnője, Anna Wintour. (Ez inkább tény, hiszen a film alapjául szolgáló könyvet Wintour egykori asszisztense írta.) Az iMDb (http://www.imdb.com/title/tt0458352/trivia?tr0745303) még azt is hozzáteszi, hogy bár Wintourt nem hívták meg a premierre, a sajtóvetítésen ott volt, tetőtől talpig Pradába öltözve. Most pedig övé a főszerep abban a dokumentumfilmben, ami megmutatja, milyen kemény kézzel küldi a nyomdába a Vogue eddigi legvaskosabb, 2007/szeptemberi számát - ez a The September Issue.

Anna csinos, a koránál jóval fiatalabbnak tűnő (már elmúlt 60 éves!), kedves arcú, kedves hangú nő, aki csodálatos ruhákban jár, és csak mindig tökéletes Louise Brooks bubifrizurája mutat szigorúságot. Egy napos délelőtt belibeg elegáns irodájába, s elkezdődik a szeptemberi szám története ruhaválogatásokkal, fotózásokkal, oldalpárok rendezgetésével, értekezletekkel. Közben Anna birodalmának polgárai(? szolgái?) mondják el, milyennek látják a főszerkesztő asszonyt, s a kép már közel sem olyan bájos, mint amilyennek első látásra tűnik. Anna makacs, erős akaratú, ellentmondást nem tűrő, már-már a kegyetlenségig őszinte főnök, aki képes 50.000 dollárt kidobni az ablakon, ha nem tetszik neki a fotósorozat, s még a legjobb nevű divattervezőknek is megremeg a hangja, ha kollekciójuk közelébe megy. Egy "leány" van a gáton, aki ha hatni nem is képes rá, de ellent mer neki mondani: Grace Coddington, a modellből lett zseniális divatszerkesztő. Az ő csatározásaikból születik meg végül a tökéletes szeptemberi Vogue Sienna Millerrel a címlapon. És hogy miért a szeptemberi szám állt a középpontban? Mert a szeptember a divat januárja: a változás ideje.
.

A szeptemberi szám címlapja

A film elején Anna arról beszél, hogy az emberek félnek a divattól, és azért beszélnek róla lekezelően, mert kirekesztettnek érzik magukat. Ám hiába zseniális nő, ebben téved. Persze mindig lesz, aki vallásos imádattal csügg majd a Vogue lapjain, de aki eddig nem tette, azt ez a film sem győzi majd meg arról, hogy a divat valami felsőbbrendű dolog, amit véresen komolyan kell venni. Persze rengeteg embernek ad munkát és sokaknak szerez örömet, de mi a tétje annak, hogy Siennának mennyire látszanak a fogai? Aki eddig vette a Vogue-ot, Sienna túlzottan kilátszó fogai miatt nem fog lemondani róla, aki nem, annak mindegy, mennyire mutogatja őket a színésznő. Egyszerűen nincs tétje. 

Emma vs. Emma

Jane Austent azért olvas és néz az ember, mert okosan és néhol humorral szól butuska szerelmi ügyekről. Mindig lehet drukkolni, hogy a főhősök egymásra találjanak, aztán örülni, amikor megteszik. Igazi kikapcsolódás, mégsem érzi úgy az ember, mintha agymosást végeznének rajta. A BBC-s és a 2005-ös Keira Knightley-s Büszkeség és balítélet is nagy kedvencem, és most van egy újabb. De kezdem az elején. 

Az [origo] könyves blogjának Austen-filmekről szóló írása (http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20100906-a-tiz-legjobb-jane-austenfilm-buszkeseg-es-balitelet-ertelem-es.html) miatt olthatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal beszerezzem és megnézzem az Emma legújabb, 2009-es, BBC-féle adaptációját, Romola Garaival a főszerepben. Majd amikor ez megtörtént, azonnal meg kellett néznem a régebbi (1996-os), Gwyneth Paltrow-s  változatot is - az összehasonlítás végett. Hát, a BBC-é nyert. 

Röviden a történet: Emma okos, szép, kedves, kissé szertelen és elkényeztetett leány, aki azzal foglalja el magát Londonhoz közeli otthonában, hogy összeboronálja ismerőseit. A jól működő "vállalkozásnak" azonban rossz vége lesz, amikor új barátnőjét próbálja kiházasítani. Aztán feltűnik még a színen két másik szereplő, a szálak összekuszálódnak, s Emma már egészen elképesztő kombinációkban töri a fejét, míg végül maga is szerelembe esik. Persze sokkal bonyolultabb az ügy, hiszen 4 órás sorozatot sikerült forgatni róla, de nagyjából ez a lényeg. Ez a filmekből is rendben kiderül, ám 4 órában olyan párhuzamok is felszínre kerülnek, amikre következtetni sem lehet abból a 121 percből, amibe Gwyneth Paltrow-t zsúfolták. Ebből is látszik, hogy Hollywood szándéka megint az volt, hogy valami sikeresből csináljanak egy sokkal látványosabb-sikeresebbet. 

De nemcsak emiatt jobb a BBC változata. A főszereplőnőt is jobban sikerült eltalálniuk. Gwyneth Paltrow túlságosan karót nyelt, gőgös, és cseppet sem szeretnivaló. Lehet, hogy a szinkron volt rossz, de ahogy dirigált mindenkinek, az már-már az általa is kevésre tartott Mrs. Eltonhoz tette hasonlóvá. Arról nem is beszélve, hogy Gwyneth csak 24 éves volt, amikor a 21-22 éves Emmát eljátszotta, a 27 éves Romola Garai mégis sokkal hihetőbb 21 évesnek. 

Gwyneth Paltrow és Toni Collette

És nemcsak korban hihetőbb. Az ő Emmája, bár ugyancsak tisztában van saját rangjával, mégis kedves, derűs, elhisszük, hogy amit tesz, jó szándékból teszi, és amikor rosszra fordulnak a dolgok, tényleg bánja meggondolatlanságát. Pontosan ilyennek kell lennie Emmának, ezért szeretjük. 

Romola Garai és Jonny Lee Miller

A BBC változatában több szerepet kapott Emma bogaras apja is, akit Michael Gambon alakított remekül. Ezenkívül Mr. Eltont is jobban sikerült kiválasztani, amennyiben tényleg vonzó férfinak kell tekintenünk - bár Blake Ritson kivert kiskutya tekintete nem a legférfiasabb, ő maga mégis szemrevalóbb, mint szegény Alan Cumming. Jane Fairfaxet is egy sokkal törékenyebb lány játssza itt, mint Gwyneth mellett, ahol legalább 30 évesnek (megnéztem, a színésznő pont ennyi volt!) és harcra kész spártai amazonnak nézett ki, holott Jane csendes, visszahúzódó, beteges ifjú hölgy. Ewan McGregor még nem is lett volna rossz Frank Churchillnek, de az a haj...! Mrs. Elton pedig hiába kellően idegesítő, ha túl idős a szerephez. Az új Mrs. Elton fiatal, és bizony arrogáns kis teremtés, amilyennek lennie kell. Egyedül Miss. Bates-t kellene kicserélni a '96-osra, mert ez az új valóban sajnálatra méltó, és nem nevetni valóan szánalmas, mint a másik. A többi fontos szereplő, így Mr. Knightley, Harriet Smith és Mrs. Weston itt is, ott is jó választások voltak. 

Összefoglalva: az új Emma sokkal jobb, és ha újra kedvem támadna Emmát nézni, inkább azt venném elő. Lehet, hogy két órával hosszabb, de annyival többet is ér.

ARC to Face

Bár a természet erői igencsak ellene játszottak, ugyanis a kinézett időpontban kettőből kétszer esett az eső, végül csak sikerült megnézni a 11. ARC kiállítást. A fő kérdés az volt, Hol élsz te?, de a Leszokásvonal segít a cigi eldobásában, és különben Te is tehetsz a szegénység ellen!, ha már Velünk is megtörtént: bEUgrottunk.

Most itt állhatna hosszabb-rövidebb értekezés arról, hogy vajon a plakát mint olyan művészeti alkotásnak tekinthető-e. Nyilván egy átlagos sörreklámot nem fogunk ebbe a kategóriába sorolni, az ARC plakátjainál viszont érdemes elgondolkodni: megalkotásukhoz nem marketing szempontok által vezérelt képzelőerőre volt szükség, közönségükre hatni tudnak. Legyen most ennyi elég ahhoz, hogy ebbe a címkébe tuszkoljuk őket. 

Ahogy mindig, most is volt slágertéma, ami az [origo] iwiw-es pályázata ellenére (in your face) a Facebook volt. Hogy mégse hatalmasodjon el a téren a lájk-mánia (vagy más okból, ki tudja...?), az ötleteket egy közös plakátra gyűjtötték, csak néhány kapott teljes felületet, mint például a korszerűsített Himnusz (Isten lájkold a magyart!), vagy "aboldogítólike".

aboldogítólike

A Hol élsz te? kérdésre a Virtuális reális gép előtt sportoló, utazó, barátkozó, szakító kis figurája és az univerzumban megjelölt Dorog ad szellemes és elgondolkodtató választ, de ezek csak hirtelen felindulásból elkövetett kiemelések, holnap már lehet, hogy mást mondanék - volt még egy-két  említésre méltó felelet. Az első díjat A tatárszentgyörgyi gyilkosság gyermekáldozatának emlékére című alkotás kapta. 

Virtuális reális

A leszokásra sarkalló plakátok közül felejthetetlenül morbid az Apával játszom!, a szegénység elleni küzdelem harcosai közül elgondolkodtató az Egyszázalék és az ottalvós jegyes Csepel Sziget, s egyetlen EU-tagország sem tagadhatja, hogy 0 EUR = 0 FT.

Egyszázalék

Szóval idén is kíméletlenül, ARC to Face szembesítenek minket társadalmunk defektjeivel, s bár változni semmi nem fog, ahogy eddig se, azért nem árt évről-évre figyelmeztetni a népet néhány odavágós óriásplakáttal. 

Mi ez a kép a fejlécben?

Ha valakit netán érdekelne, hogy honnan is származik ez a gyönyörű mozaikrészlet, ami a fejlécben látható, hát itt a nagy lehetőség, hogy most megtudja - csak el kell olvasnia ezt a bejegyzést. 

A kupola és a lunetták az apostolokkal

Íme a válasz: Galla Placidia i.sz. 440. körül épült ravennai mauzóleumának boltozatát díszíti ez a mozaik. Galla Placidia Theodosius római császár leánya volt, aki maga építtette görögkereszt alaprajzú nyughelyét (bár lehet, hogy sosem nyugodott benne). A kívülről igen egyszerű épület belül csodálatosan díszes, nagy része mozaikképekkel borított (mennyi idő lehetett azokat felrakni?!), amiknek témája a keresztény megváltás. A kupolát a csillagos ég borítja, középen a kereszt, a sarkokban az evangélisták szimbólumai. Közvetlenül e motívumok alatt, a lunettákban két-két apostol helyezkedik el. A keresztszárak lunettáiban különböző ábrázolások láthatók: a két oldalsóban egy-egy pár szarvas iszik a forrásból (utalva azokra a lelkekre, akik a hit tiszta forrásából akarnak inni), a bejárattal szemben Szent Lőrinc szenved mártíromságot (a legenda szerint rostélyon sütötték meg), a bejárat fölött pedig a Jó pásztor (Krisztus) tipikus ókeresztény ábrázolása foglal helyet. 

Szent Lőrinc vértanúsága

Jó pásztor

S.O.S. csábítás

Bár a fő-fő-fő "szakterületem" a képzőművészet, és semmi máshoz nem értek igazán (persze ki mondta, hogy ahhoz értek? Na jó. Az egyetem. Papírt adott róla.), mégis egy filmmel nyitom a blogot.  A franciák összeszedték Johnny Deppné Vanessa Paradis-t, meg a Lakótársat keresünk óta viszonylag ismert Romain Duris-t, írtak köréjük egy elcsépelt, kiszámítható, de amúgy kedves sztorit, amit megfűszereztek egy nimfomániás barátnővel, egy sármos, gazdag, kedves angol úriemberrel, egy szerb (v)erőlegénnyel és némi monacói luxussal. Ez a Szívrablók. Ezerszer láttuk már, mégis bájosabb és viccesebb, mint némely hollywoodi hasonmása. 

A történet: Alex (Duris) nővérével és sógorával abból él, hogy össze nem illő, de ezt be nem látó párokat szakítanak szét, mielőtt a felek végzetesen elrontanák egymás életét. De hogy ez az egész vállalkozás ne tűnjön teljesen erkölcstelennek, van egy fontos előírás: boldog párokat elszakítani tilos. Ekkor jön a megbízás: a szépséges(? Ízlés dolga...), boldognak tűnő Juliette-et (Paradis) kellene elválasztani tökéletes és szintén boldog angol vőlegényétől. És mivel a szigorú szabály ellenére is van az a pénz, elkezdődik a hajsza a menyasszony kegyeiért. Láttunk már ilyet? Bizony. De legalábbis hasonlót. Ilyesféle volt a magyar borzalom, az S.O.S. szerelem!, esküvő nélkül. Hollywoodból az Álljon meg a nászmenet! (bár itt a vőlegény elcsábítása nem sikerült), a Shrek első része és a Szeretném, ha szeretnél ugrik be, de kis fejtöréssel biztosan tudnánk még címeket sorolni a "menyasszony az oltár elől lép le új pasijához/új pasi az oltár elől menekíti ki szerelmét" témában. Miben volt ez mégis más? Európaibb, sikkesebb, és ötletesebben használta fel a Dirty Dancinget, mint a táncos film "második része", a Havana Nights. A színészek pedig tudnak játszani: elhitetik, hogy őket bizony tényleg egymásnak teremtette a forgatókönyvíró.
A Szívrablók a világot nem váltja meg, nem forradalmasítja a romantikus vígjátékokat, de megnevettet, és sötét téli délutánokon is emlékeztet arra, hogy lesz még nyár és napsütés.
És egy utóirat: én hozzámentem volna az angolhoz. Romain Duris bármilyen jó színész is, annyira ellenszenves arcú,  hogy nincs az a bájital, amivel el tudna csábítani.

Előzetes

Ez a szuper blog saját, egyedi és egyéni, legfeljebb a hozzám közelállók és az általam olvasott/nézett/hallgatott médiumok által befolyásolt véleményemet közli. A szövegek engedélyem nélküli felhasználása, másodközlése, blablabla, nem ajánlott. Egyébként  mindenki azt hasznosít belőle, amit akar.

A címről: Mozaik, mivel a kultúra különböző darabkáiból (lásd fent) áll össze a tartalom. Ha egyszer sikeres újságíró/médiaszakember és/vagy az ötös lottó bájos nyertese leszek, ezen a címen fogom elindítani kulturális (e-?)folyóiratomat, amiben a hiányzó darabkák is helyet kapnak majd. Addig is be kell érni ennyivel.  

Jó szórakozást!