Harry Potter és a Félbevágott Film

Egy tizenegy éves kisfiúval kezdődött, akiről kiderült: varázsló. Meg persze az is, hogy ő a kiválasztott, akinek meg kell küzdenie a gonosszal, hogy megmentse a varázsvilágot. És ami eleinte csak játék volt, pálcákkal hadonászás és ismerkedés a furcsábbnál furcsább lényekkel, egyre fenyegetőbbé és véresebbé vált. Első olvasóival együtt nőtt fel Harry Potter, történetének úgy kellett folytatódnia, hogy a horroron-thrilleren nevelkedett kamaszok és fiatal felnőttek is dobogó szívvel, körmüket rágva olvassák a köteteket. 

Így változtak a regényből készült filmek is. Míg az első két rész adaptációját egy nyolcévesnek is attól félve mutatnám meg, hogy fél óra után elunja magát, a harmadik résztől határozott javulást mutat a sorozat, az ötödik már kifejezetten szép vizuális megoldásokkal varázsol, és ezt a jó szokását megtartja a továbbiakban is. Ami  viszont probléma, hogy az egyik résznél sem rövid játékidőbe egyre kevésbé fért bele az egyre vaskosabb kötetek cselekménye - és bizony ismernie kellett a varázsvilágot annak, aki jegyet váltott a filmekre. Ezt a problémát áthidalandó a várva várt hetedik részt egy nyolcadikkal toldották meg. A Harry Potter és a Halál Ereklyéi két részben került/kerül a mozikba, és lehet vitázni, hogy ez marketing fogás, vagy a nézőnek is jobb, de inkább mind a kettő: két részben több pénzt hoz, ám több is fér bele a filmbe, és a varázslat is tovább tart -  de legalábbis júliusig.  

A 7/1. addig is bizakodással tölt el, hogy a finálé méltó befejezése lesz a sorozatnak. Bennem valahogy úgy maradt meg a regény első fele, hogy Harryék erdőből hegyre, hegyről erdőbe költöznek, miközben sokat gondolkodnak, és közben kevés az akció. Hát - tévedtem. A sok izgalom közepette néha jól is esik, amikor a szereplők éppen csak beszélgetnek, a Horcruxok megtalálásának, elpusztításának módját keresik, vagy magányosan szomorkodnak. De alig van megállás, attól kezdve, hogy a Főnix Rendjének tagjai kihozzák Harryt  nagybátyja házából, csak pörögnek az események, és amikor épp van egy kis pihenő, az is arra szolgál, hogy a következő menekülést készítse elő. És közben lehetetlen nem észrevenni, hogy a szereplők felnőttek. Már rég nem az a legnagyobb problémájuk, hogy büntetés nélkül túléljék Piton professzor következő bájitaltan óráját, vagy hogy megnyerjék a házi kviddics kupát, hanem hogy saját és szeretteik életét mentsék. Ez a színészeket is nagyobb kihívás elé állítja, és már régóta kérdés, vajon melyik, a sorozatban felnőtt szereplőből lesz igazi színész. Ahányan eddig írtak erről, annyiféle véleményt olvastam - és igyekszem gyorsan elfelejteni mindet. Nekem ugyanis mindhárman teljesen megfeleltek - lehet, hogy csak megszoktam őket, és nyilván egyik alakítás sem volt Oscar-díjas, de egy pillanatra sem hittem, hogy amit ők eljátszottak, az ne történhetett volna meg valójában. Egy mezei mozinézőnek, azt hiszem, ez elég.
Ó, és persze ki ne maradjon a legjobb jelenet: a három testvér meséje. Zseniális! Követelem, hogy az egész Bogar bárd meséit csinálják meg így. Gyönyörű, ötletes, vászonra kívánkozó betét volt az élőszereplős folyamban.  

A rész a történetnek egy nyugalmasabb pontján, egy nagy menekülést követő megpihenésnél ér véget, így az ember nem a haját tépve (bár igen szomorúan) jön ki a moziból. Viszont tudjuk, hogy még nincs vége, és ami ezután jön, keményebb és persze látványosabb lesz, mint az eddigiek. Csak júliusig kell rá várni.

Te és még 500 millió ember kedveli ezt

A Facebook adatlapja szerint a vállalkozás küldetése, hogy megadja az embereknek a megosztás lehetőségét,  összekösse és nyitottá tegye a világot. Hogy miben osztozhatunk? A barátunk torokgyulladásában, a legjobb barátnőnk nővérének szakításában, majd új szerelmének bimbózásában, a másodunokatesónk esküvőjében, a volt osztálytársunk szombati bulijában, a munkatársunk üzleti útjában, a szomszéd gyerekének szalagavatójában vagy anyák napi köszöntőjében, egyszóval mindenben, amit ismerőseink nem szégyellnek megmutatni népes "rajongótáboruknak". A Facebook a rabjává tesz, naponta huszonötször (na jó, kis túlzás...) nézzük meg, ki cserélte le a profilképét, ki milyen tesztet töltött ki vagy ki változtatta meg a családi állapotát. Aki nem használja, mintha nem is ebben a korban élne. Meglepő-e, hogy Hollywood nem hagyhatta ki a ziccert, hogy filmet csináljon a Facebook létrejöttéről? Nem. És meglepő-e, ha van olyan felhasználó, akit ez a film nem érdekel? Igen. Főleg, ha David Fincher rendezi.
Azt hiszem, nem kell sokat magyarázni, hogy miről szól a film, de azért vázoljuk fel gyorsan: Mark programozózseni, aki néhány barátjával megalkotja a legfelkapottabb internetes közösségi oldalt - csakhogy három harvardi menő ötletéből indul ki (a Winklevoss-ikrek és Divya Narendra), akik nem restek beperelni az alapítót, majd legjobb barátja is követi ezt a nagyszerű példát, amikor egy trükkös szerződés miatt elveszíti részesedésének jelentős hányadát. A jogi hercehurca adja a keretet a visszaemlékezéseknek, amik bizony nem angyalnak tüntetik fel Markot.
A média már hetek óta (sőt, talán még régebben, de mostanában különösen) tele van azzal, hogy Mark Zuckerbergnek mennyire nem tetszik a róla szóló film. (Megjegyzem, gyorsan meg is alkothatná a dislike gombot - volna rá igény.) A forgatókönyv nyilván megenged magának némi szabadságot (például Erica Albright, aki  miatt az egész elkezdődött, amikor dobta Markot, nem létezik), és persze az sem titok, hogy alapja Ben Mezrich: Accidental Billionaires című könyve volt, ami meg Eduardo Saverin, a részvényeiből kiforgatott barát történetét követi. Persze ha Zuckerberg hajlandó lett volna elbeszélgetni a film készítőivel, biztos kedvezőbb képet festettek volna róla, de mivel nem volt, csak még inkább megerősített abban a hitemben, hogy a filmben több az igazság, mint amennyit Mark meg tudna cáfolni.
Fincher úgy csinált izgalmas mozit a véletlen milliárdos történetéből, hogy közben lövés maximum verbálisan dördül (néha tényleg gyilkosak a párbeszédek - köszönjük Aaron Sorkin forgaókönyvírónak), robbanásnak csak a Facebook felhasználóinak gyarapodása tekinthető, támadás pedig legfeljebb a Harvard szerverét éri. A tempó gyors, sokszor csak kapkodjuk a fejünket, szakítás, hackelés, fegyelmi, programkódok, tárgyalás, befektetők, és így tovább. A szereplőgárda nálunk még viszonylag ismeretlen, bár a Markot alakító Jesse Eisenberg nevét biztos megjegyezték már néhányan, az Adventurelandben ő volt az aranyosan lúzer főszereplő. Ehhez képest itt remekül hozza az ellenszenves, közönyös Zuckerberget, akit csak az érdekel, hogy végre feltegye magát a Harvard térképére, s valamiért megjegyezzék a nevét - mindegy, hogy a diáklányokat összehasonlító szemét honlap vagy a világsiker közösségi portál miatt. Eduardo Saverint pedig Andrew Garfield játssza, akit láthattunk a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmában, és ő az új Pókember-cím várományosa is. Ő kapta a legkevésbé ellenszenves szerepet, de Saverin sem glóriával született, ő is sikert-pénzt-csillogást, haverokat-bulit-csajokat várt a Facebook-tól, és Garfield képes volt ezt megmutatni úgy, hogy közben ő maradt a "jófiú". Aztán még felbukkant Justin Timberlake, akiről lassan elhiszem, hogy van valami köze a színészkedéshez, lazán adta elő a Napster-alapító Sean Parkert, aki aztán a Facebookkal csinálta meg (pénzügyi) szerencséjét. A mellékszereplőket is sikerült eltalálni, a Winklevoss-ikreket egyedül alakító Armie Hammer akármelyik egyetemen a legmenőbb lett volna, Rooney Mara olyan természetesen dobta Zuckerberget, mintha egész életében ezt csinálta volna, Brenda Song meg igazi hisztis liba Christyként (Saverin féltékeny barátnője). És egy kis érdekesség: Zuckerberg gyakornok ügyvédnője, Rashida Jones a Harvardon diplomázott.

Minden a helyén, a zene is szuper (Trent Reznoré a piros pont), a képek is, minden. Bocs, Mark, de ez a mozi úgy volt jó, hogy te egy seggfej voltál benne (vagy legalábbis igyekeztél azzá válni).  Végül nincs más hátra, mint hogy az év egyik legjobb filmjének gyorsan nyomjunk egy tetsziket. 

Kells titka

Book of Kells, folio 34r.: Khi-rho-lap

Hol volt, hol nem volt, i.sz. 800 körül Írország egyik monostorában, Iona szigetén élt egy  (vagy több) illuminátor, aki egy gyönyörűen festett kódexet hagyott az utókorra. Ezt a kódexet ma Book of Kells (kells-i kódex) néven ismerjük, a dublini Trinity College-ben őrzik, a négy evangéliumot tartalmazza latinul. Leghíresebb dísze a folio 34r., azaz a Khi-rho-lap, amin Krisztus nevének görög betűs monogramja látható. 

806-ban a vikingek megtámadták a szigetet, sok szerzetest megöltek, a túlélők Kells monostorában kerestek menedéket. Így kapta a kódex a Book of Kells nevet. Azt azonban máig nem tudjuk, hogy a készítés helye Iona vagy Kells volt, esetleg részben itt, részben ott készült. Egy biztos:  csodálatosan gazdag díszítése sokak képzelőerejét izgatja, 2009-ben pedig egy rajzfilm örökítette meg,  hogyan született  ez a gyönyörű kódex. 

A Secret of Kells egy Brendan nevű fiúról szól, aki a monostorban él a viking támadás előtti időben. Egy nap egy híres illuminátor kér menedéket a szerzetesek között, s magával hoz egy befejezetlen könyvet, tele titkokkal és csodákkal. Természetesen Brendanra vár a feladat, hogy befejezze a kódexet, de ehhez le kell győznie félelmeit, és túl kell élnie a vikingek fenyegetését.

The Secret of Kells

Mivel ez egy mese, vagy inkább legenda, a történet tele van csodákkal és misztikus eseményekkel, amiket lenyűgöző vizuális megoldásokkal jelenítenek meg. A rajzok a kódex stílusához illeszkednek, és paradox módon egyszerre stilizáltak és részletgazdagok. Annyira igazodnak a természethez, amennyire muszáj, egyébként mindent mintha valami különleges prizmán keresztül látnánk, pont olyanon, amilyet Brendannak kell megszereznie a szörnyetegtől, hogy be tudja fejezni a művet. S épp emiatt azok a jelenetek a legszebbek, legötletesebbek, amik azt mutatják be, hogyan rajzolja-festi a fiú a képeket.
A mese története viszonylag egyszerű, és a vége sem tartogat sok meglepetést; képei azonban maradandó élménnyé teszik, és ami még fontosabb, méltón állít emléket egy olyan kincsnek, ami már 1200 éve bűvöli el az emberiséget.

Film kontra vizuális művészet

Egy kisebb szünet után (az ingerek sajnos nem menetrendszerűen érnek) végre van miről beszámolnom: megnéztem Az amerikait, ami Filmváró listámon is szerepel. Anton Corbijn és George Clooney hozták a kötelezőt, valami mégis hiányzott: a történet. (Figyelmeztetés: alább a film szó tömeges ismétlésére kell számítani.)

Ha azt mondom valakinek, hogy láttam ezt és ezt a filmet, akkor film alatt olyan mozgóképet értek, amit azért készítettek, hogy moziban vagy tévében vetítsék, az emberek megnézzék, elmélázzanak a történetén vagy jót szórakozzanak rajta. Azt hiszem, mindenkinek valami hasonló jut eszébe erről szóról. Az, hogy a film egy művészeti ág, legfeljebb néhány klasszikus (pl. a Godard-filmek, csak hogy mondjak valamit) láttán merül fel az emberben. Azt viszont hajlamosak vagyunk teljesen elfelejteni, hogy a film műalkotásként is felhasználható; lásd a pl. videóművészetet. Ebben az esetben nem a történetmesélés a lényeg (lehet, hogy történet sincs), hanem az adott eszközök művészi felhasználása. Na de miért is kellett ezt felemlegetni?!

Mert Az amerikai mintha a hagyományos értelemben vett film és a műalkotás film keveréke lenne. Először is le kell szögezni: minden egyes képkockája gyönyörű, ahogy azt Corbijntől el is várjuk. Biztos vagyok benne, hogy a beállításoknak, kivágásoknak, színeknek több időt szentelt a rendező, mint általában a rendezésnek és a forgatókönyvnek (bár hozzá kell tenni, azt nem ő jegyzi), ami igen messze van a kidolgozottságtól. A történet szerint van egy fegyvergyártónk (Clooney), aki Olaszországban ügyködik, és megrendelésre készít különleges lőfegyvereket. Filmünk elején épp megpróbálják levadászni, nem sikerül; kap egy megbízást, közben szemmel tartják; összejön egy prostituálttal, közben szemmel tartják; ki akar szállni, még inkább szemmel tartják, majd újra megpróbálják lelőni. Körülbelül ez történik, közben főszereplőnk vezet, kávézik, fekvőtámaszokat nyom, beszélget egy pappal, fegyvert kovácsol és sokszor nem történik semmi különös. Nem tudjuk, kik és miért akarják megölni  (nem szállított valakinek? rossz fegyvert készített?); az se derül ki, mi vonzza az éjszakai pillangóhoz testi bájain kívül; mintha csak találomra kiragadtak volna néhány napot az életéből, és ugyancsak találomra megmutatnák néhány pillanatát. A sok elhallgatott információ pedig nem feszültséggel tölti meg a filmet, hanem unalommal. A kb. másfél órás játékidő feléig érdekeltek még az érdektelen dolgok is, nézni jó volt, mert szemet gyönyörködtető mozi ez; utána viszont azt vártam, legyen már vége. Lehet, hogy az én hangulatommal volt baj, de minden lassú volt, csendes és oktalan. Művészi képek uralkodtak az események fölött. A film azonban még így se rossz, vizuális szépsége vitathatatlan, Clooney jó benne, s ha története hiányos is, nem élvezhetetlen. Csak lusta hangulat kell hozzá.    

Filmváró

A mozik mostanában nemigen kényeztetnek jobbnál-jobb filmekkel, és azoktól, amik mégis számíthattak egy kicsi, bár nem túl lelkes érdeklődésre, a szigorú, de nem igazságtalan kritikusok tántorítottak el. (Ilyen volt az Ízek, imák, szerelmek, amivel kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaim, de kellemes, legjobb barátnővel megnézős mozinak ígérkezett, amíg el nem olvastam a kritikákat.)
Na de lassan fordul a kocka, és a mozira félretehető havi zsebpénz már nem is lesz elég az összes filmre. A következőket várom:
Október 21.:  Tolvajok városa (The Town). Rendező: Ben Affleck. Főszereplők: Ben Affleck, Rebecca Hall.
Ben Affleck tenyérbemászó képéért nem vagyok oda, de az előző rendezése (Hideg nyomon) bizony nem volt rossz, és ez a sztori is érdekesnek (igaz, egyedinek nem) tűnik. Az első kritikák pedig, ha nem is ajnározzák agyon a filmet, nem is akarnak lebeszélni róla. És ha ez számít, az iMDb-n 8.0-át kapott.
Október 28.: Az amerikai (The American). Rendező: Anton Corbijn. Főszereplő: George Clooney.

A fenti két név elég hozzá, hogy meg akarjam nézni. Corbijn nagyon jó, érdekes fotós és videoklip-rendező, tavaly(? tavalyelőtt?) volt kiállítása a Ludwigban. 2007-ben rendezte első nagyjátékfilmjét, az Ian Curtisről (Joy Division) szóló Controlt, s bár a film nem volt egyértelműen közcsodálat tárgya, általában jónak ítéltetett. Reméljük, azóta ügyesebb lett, de ha nem, akkor is ott van Clooney - ő csak nem hagyja magát félrerendezni. A plakát pedig szuper.
November 11.: Social Network - A közösségi háló (The Social Network). Rendező: David Fincher. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Andrew Garfield, Facebook.
Nem tudom, miért, de ezt várom a legjobban. Lehet, hogy az a paradoxon az oka, hogy egy ilyen ellenszenves(en ábrázolt) fickó, aki még a legjobb barátját is átvágja, létrehoz egy olyan oldalt, aminek célja a közösségek összekovácsolása, a barátságok ápolása. Meg persze erről érkeztek a legjobb hírek - bár lehet, hogy ettől túl nagyok lettek az elvárásaim.
November 25.: Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. rész (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1). Rendező: David Yates. Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint.

A kezdeti, szörnyen gyermeteg feldolgozások után a 3. résztől egyre jobbak a Harry Potter-filmek. A gyerekszereplők is kezdtek beleérni a színészkedésbe, persze Oscar-díjas valószínűleg egyik sem lesz, de sosem lehet tudni; a felnőttek mindig is jók voltak, a legnevesebb angol színészek léptek be a varázsvilágba. A trükkök, a vizuális effektek és a képi világ pedig fényévekkel jobb lett, és ha igaz, hogy a legjobb effekteket erre a (két) részre tartogatták, akkor már csak a látványért is megéri beülni rá. És ha többé-kevésbé hűen követik a könyvet, óriási szakbarbárnak kell lenni ahhoz, hogy a történetet el tudják rontani. Egy baj van csak vele: a befejezésre nyárig kell várni.
?: The King's Speech. Rendező: Tom Hooper. Főszereplők: Colin Firth, Helena Bonham Carter, Michael Gambon.
Se a magyar bemutató dátumát, se a magyar címét nem tudom ennek az angol kosztümös drámának, amiben fivére lemondása miatt Colin Firthből lesz VI. György király - csakhogy ehhez meg kell tanulnia szépen beszélni. A szereposztás magáért beszél (bocs), plusz gyönyörű környezetre és kosztümökre is számíthatunk, úgyhogy reméljük, Magyarországra is eljut majd a film. Az USA-ban november 26-tól vetítik.  
Leszögezném, hogy az, hogy én várom ezeket a filmeket, még nem jelenti, hogy valóban érdemes őket megnézni. Ám reméljük a legjobbakat, eredmények hamarosan itt, a Mozaikon (vagy bármelyik filmes oldalon).   

Az ördög neve Anna Wintour

Bár nem egészen illik a blog profiljába, amiről most írok, azt hiszem, természetes dolog, ha egy - bármilyen korú - nőt érdekel a divat. Bár nem engedhetem meg magamnak, hogy Carolina Herrera vagy Chanel tervezte ruhácskákba öltözzek, Gucci táskájával az oldalamon menjek bevásárolni (a karfiolt egyébként sem érdekli, mi van rajtam, amikor megveszem), és általában a túl extravagáns, mondjuk McQueenes daraboktól sem vagyok elbűvölve, azért a divat engem sem hagy hidegen. Újságírói végzettséggel meg külön izgalom, ha a divat bibliájának készülésébe pillanthat bele az ember. 

Már maga a film is úgy hirdeti magát, hogy ebben bizony a kőkeményen valóságos ördög visel Pradát.  Tudjuk, Az ördög Pradát visel az a film, amiben Anne Hathaway a Meryl Streep vasökle által szerkesztett divatlapnál gyakornokoskodik. Már ezelőtt is elhangzott a pletyka, és nyilván ezután is el fog, hogy a főszerkesztőnő, Miranda (Streep) alakját nem más ihlette, mint az amerikai Vogue teljhatalmú, ön- és céltudatos főszerkesztőnője, Anna Wintour. (Ez inkább tény, hiszen a film alapjául szolgáló könyvet Wintour egykori asszisztense írta.) Az iMDb (http://www.imdb.com/title/tt0458352/trivia?tr0745303) még azt is hozzáteszi, hogy bár Wintourt nem hívták meg a premierre, a sajtóvetítésen ott volt, tetőtől talpig Pradába öltözve. Most pedig övé a főszerep abban a dokumentumfilmben, ami megmutatja, milyen kemény kézzel küldi a nyomdába a Vogue eddigi legvaskosabb, 2007/szeptemberi számát - ez a The September Issue.

Anna csinos, a koránál jóval fiatalabbnak tűnő (már elmúlt 60 éves!), kedves arcú, kedves hangú nő, aki csodálatos ruhákban jár, és csak mindig tökéletes Louise Brooks bubifrizurája mutat szigorúságot. Egy napos délelőtt belibeg elegáns irodájába, s elkezdődik a szeptemberi szám története ruhaválogatásokkal, fotózásokkal, oldalpárok rendezgetésével, értekezletekkel. Közben Anna birodalmának polgárai(? szolgái?) mondják el, milyennek látják a főszerkesztő asszonyt, s a kép már közel sem olyan bájos, mint amilyennek első látásra tűnik. Anna makacs, erős akaratú, ellentmondást nem tűrő, már-már a kegyetlenségig őszinte főnök, aki képes 50.000 dollárt kidobni az ablakon, ha nem tetszik neki a fotósorozat, s még a legjobb nevű divattervezőknek is megremeg a hangja, ha kollekciójuk közelébe megy. Egy "leány" van a gáton, aki ha hatni nem is képes rá, de ellent mer neki mondani: Grace Coddington, a modellből lett zseniális divatszerkesztő. Az ő csatározásaikból születik meg végül a tökéletes szeptemberi Vogue Sienna Millerrel a címlapon. És hogy miért a szeptemberi szám állt a középpontban? Mert a szeptember a divat januárja: a változás ideje.
.

A szeptemberi szám címlapja

A film elején Anna arról beszél, hogy az emberek félnek a divattól, és azért beszélnek róla lekezelően, mert kirekesztettnek érzik magukat. Ám hiába zseniális nő, ebben téved. Persze mindig lesz, aki vallásos imádattal csügg majd a Vogue lapjain, de aki eddig nem tette, azt ez a film sem győzi majd meg arról, hogy a divat valami felsőbbrendű dolog, amit véresen komolyan kell venni. Persze rengeteg embernek ad munkát és sokaknak szerez örömet, de mi a tétje annak, hogy Siennának mennyire látszanak a fogai? Aki eddig vette a Vogue-ot, Sienna túlzottan kilátszó fogai miatt nem fog lemondani róla, aki nem, annak mindegy, mennyire mutogatja őket a színésznő. Egyszerűen nincs tétje. 

Emma vs. Emma

Jane Austent azért olvas és néz az ember, mert okosan és néhol humorral szól butuska szerelmi ügyekről. Mindig lehet drukkolni, hogy a főhősök egymásra találjanak, aztán örülni, amikor megteszik. Igazi kikapcsolódás, mégsem érzi úgy az ember, mintha agymosást végeznének rajta. A BBC-s és a 2005-ös Keira Knightley-s Büszkeség és balítélet is nagy kedvencem, és most van egy újabb. De kezdem az elején. 

Az [origo] könyves blogjának Austen-filmekről szóló írása (http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20100906-a-tiz-legjobb-jane-austenfilm-buszkeseg-es-balitelet-ertelem-es.html) miatt olthatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal beszerezzem és megnézzem az Emma legújabb, 2009-es, BBC-féle adaptációját, Romola Garaival a főszerepben. Majd amikor ez megtörtént, azonnal meg kellett néznem a régebbi (1996-os), Gwyneth Paltrow-s  változatot is - az összehasonlítás végett. Hát, a BBC-é nyert. 

Röviden a történet: Emma okos, szép, kedves, kissé szertelen és elkényeztetett leány, aki azzal foglalja el magát Londonhoz közeli otthonában, hogy összeboronálja ismerőseit. A jól működő "vállalkozásnak" azonban rossz vége lesz, amikor új barátnőjét próbálja kiházasítani. Aztán feltűnik még a színen két másik szereplő, a szálak összekuszálódnak, s Emma már egészen elképesztő kombinációkban töri a fejét, míg végül maga is szerelembe esik. Persze sokkal bonyolultabb az ügy, hiszen 4 órás sorozatot sikerült forgatni róla, de nagyjából ez a lényeg. Ez a filmekből is rendben kiderül, ám 4 órában olyan párhuzamok is felszínre kerülnek, amikre következtetni sem lehet abból a 121 percből, amibe Gwyneth Paltrow-t zsúfolták. Ebből is látszik, hogy Hollywood szándéka megint az volt, hogy valami sikeresből csináljanak egy sokkal látványosabb-sikeresebbet. 

De nemcsak emiatt jobb a BBC változata. A főszereplőnőt is jobban sikerült eltalálniuk. Gwyneth Paltrow túlságosan karót nyelt, gőgös, és cseppet sem szeretnivaló. Lehet, hogy a szinkron volt rossz, de ahogy dirigált mindenkinek, az már-már az általa is kevésre tartott Mrs. Eltonhoz tette hasonlóvá. Arról nem is beszélve, hogy Gwyneth csak 24 éves volt, amikor a 21-22 éves Emmát eljátszotta, a 27 éves Romola Garai mégis sokkal hihetőbb 21 évesnek. 

Gwyneth Paltrow és Toni Collette

És nemcsak korban hihetőbb. Az ő Emmája, bár ugyancsak tisztában van saját rangjával, mégis kedves, derűs, elhisszük, hogy amit tesz, jó szándékból teszi, és amikor rosszra fordulnak a dolgok, tényleg bánja meggondolatlanságát. Pontosan ilyennek kell lennie Emmának, ezért szeretjük. 

Romola Garai és Jonny Lee Miller

A BBC változatában több szerepet kapott Emma bogaras apja is, akit Michael Gambon alakított remekül. Ezenkívül Mr. Eltont is jobban sikerült kiválasztani, amennyiben tényleg vonzó férfinak kell tekintenünk - bár Blake Ritson kivert kiskutya tekintete nem a legférfiasabb, ő maga mégis szemrevalóbb, mint szegény Alan Cumming. Jane Fairfaxet is egy sokkal törékenyebb lány játssza itt, mint Gwyneth mellett, ahol legalább 30 évesnek (megnéztem, a színésznő pont ennyi volt!) és harcra kész spártai amazonnak nézett ki, holott Jane csendes, visszahúzódó, beteges ifjú hölgy. Ewan McGregor még nem is lett volna rossz Frank Churchillnek, de az a haj...! Mrs. Elton pedig hiába kellően idegesítő, ha túl idős a szerephez. Az új Mrs. Elton fiatal, és bizony arrogáns kis teremtés, amilyennek lennie kell. Egyedül Miss. Bates-t kellene kicserélni a '96-osra, mert ez az új valóban sajnálatra méltó, és nem nevetni valóan szánalmas, mint a másik. A többi fontos szereplő, így Mr. Knightley, Harriet Smith és Mrs. Weston itt is, ott is jó választások voltak. 

Összefoglalva: az új Emma sokkal jobb, és ha újra kedvem támadna Emmát nézni, inkább azt venném elő. Lehet, hogy két órával hosszabb, de annyival többet is ér.

S.O.S. csábítás

Bár a fő-fő-fő "szakterületem" a képzőművészet, és semmi máshoz nem értek igazán (persze ki mondta, hogy ahhoz értek? Na jó. Az egyetem. Papírt adott róla.), mégis egy filmmel nyitom a blogot.  A franciák összeszedték Johnny Deppné Vanessa Paradis-t, meg a Lakótársat keresünk óta viszonylag ismert Romain Duris-t, írtak köréjük egy elcsépelt, kiszámítható, de amúgy kedves sztorit, amit megfűszereztek egy nimfomániás barátnővel, egy sármos, gazdag, kedves angol úriemberrel, egy szerb (v)erőlegénnyel és némi monacói luxussal. Ez a Szívrablók. Ezerszer láttuk már, mégis bájosabb és viccesebb, mint némely hollywoodi hasonmása. 

A történet: Alex (Duris) nővérével és sógorával abból él, hogy össze nem illő, de ezt be nem látó párokat szakítanak szét, mielőtt a felek végzetesen elrontanák egymás életét. De hogy ez az egész vállalkozás ne tűnjön teljesen erkölcstelennek, van egy fontos előírás: boldog párokat elszakítani tilos. Ekkor jön a megbízás: a szépséges(? Ízlés dolga...), boldognak tűnő Juliette-et (Paradis) kellene elválasztani tökéletes és szintén boldog angol vőlegényétől. És mivel a szigorú szabály ellenére is van az a pénz, elkezdődik a hajsza a menyasszony kegyeiért. Láttunk már ilyet? Bizony. De legalábbis hasonlót. Ilyesféle volt a magyar borzalom, az S.O.S. szerelem!, esküvő nélkül. Hollywoodból az Álljon meg a nászmenet! (bár itt a vőlegény elcsábítása nem sikerült), a Shrek első része és a Szeretném, ha szeretnél ugrik be, de kis fejtöréssel biztosan tudnánk még címeket sorolni a "menyasszony az oltár elől lép le új pasijához/új pasi az oltár elől menekíti ki szerelmét" témában. Miben volt ez mégis más? Európaibb, sikkesebb, és ötletesebben használta fel a Dirty Dancinget, mint a táncos film "második része", a Havana Nights. A színészek pedig tudnak játszani: elhitetik, hogy őket bizony tényleg egymásnak teremtette a forgatókönyvíró.
A Szívrablók a világot nem váltja meg, nem forradalmasítja a romantikus vígjátékokat, de megnevettet, és sötét téli délutánokon is emlékeztet arra, hogy lesz még nyár és napsütés.
És egy utóirat: én hozzámentem volna az angolhoz. Romain Duris bármilyen jó színész is, annyira ellenszenves arcú,  hogy nincs az a bájital, amivel el tudna csábítani.