A Bauhaus a magyaroké (is)

Nem egyszerű írni Pécs legnagyobb "dobásáról", a Bauhaus-kiállításról, mint ahogy nem egyszerű befogadni sem. Két épületben több száz műalkotás, terv, újság, fotó mutatja be ezt a nagy hatású nemzetközi alkotóközösséget, melyben a magyarok nem csak szép számmal képviseltették magukat, de meghatározói alakjai is voltak, olyannyira, hogy nélkülük a Bauhausról egészen más fogalmaink lennének. Pontosan ez vezérelhette a kiállítás kurátorait, Bajkay Évát és Várkonyi Györgyöt, amikor "A művészettől az életig" - Magyarok a Bauhausban című, a berlini Bauhaus-Archivval együttműködve  szervezett tárlat anyagát válogatták és rendezték. 

A köztudatban a Bauhaus a dísztelen, "kocka" építészet, a szocreál és tulajdonképpen a panel egyenépületek előfutáraként él, pedig az 1919-ben alapított iskolától távol állt az uniformizálás. Céljai nem előzmény nélküliek a művészet történetében, már az angol William Morris és mozgalma, az Arts and Crafts is megfogalmazott hasonlót a XIX. század közepén, de hogy ne menjünk nagyon messzire, a gödöllői művésztelepet is említhetjük: a művészetet bevinni a mindennapokba, az embereket művészi színvonalú tárgyakkal körülvenni. Ezt egyébként franciaországi tapasztalataiból kiindulva igen érzékletesen fogalmazta meg maga Rippl-Rónai is („Izlésünknek az ipar terén való meghonositása volt a közvetlen cél, hogy igy magunkat jó izlésre valló tárgyakkal vegyük körül.” Emlékezései, 1957., 89. o.), akinek ezirányú munkálkodása sajnos megértés híján elszigetelt maradt. De hogy visszatérjek a Bauhausra: ezek a nemes célok, kiegészítve a letisztultságra való törekvéssel, vezérelték Walter Gropiust iskolája megalapításakor, amiben nem az építészet játszotta a legfőbb szerepet, mint ahogy azt ma hajlamosak vagyunk hinni. Való igaz, hogy a magyar tagok között sok építész volt, de a két leghíresebb, Moholy-Nagy László és Breuer Marcell (bár ő építész is volt) nevéhez éppen nem épületeket kapcsolunk: Moholy-Nagyot újító fotókísérletei, a fotogramok, Breuert bútorai (különösen a csővázas szék) tették halhatatlanná. Az iskola 1933-ig működött, s nemcsak a képző- és iparművészet, formatervezés, építészet, de a zene és a színház is fontos szerepet játszott művészeti életében. 

Az igen kimerítő kiállítás az előzményeket is bemutatja, a Kassák-féle aktivizmus és a Pécsi Művészkör, amik szintén megérdemelnének egy-egy önálló kiállítást, pont annyi teret kapnak, hogy fontosságukat és "előzménységük" mibenlétét megértsük, de a főszerep a Bauhaus magyarjaié - Molnár Farkasé, Forbát Alfrédé, Weininger Andoré, Kárász Judité (és még sorolhatnám) - marad. S ezek a művészek bizony teljes joggal szerepelnek olyan világhírű alkotók mellett, mint Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij. A tárlaton minden arra igyekszik rámutatni, hogy művészeink nemcsak tanulói, hanem egyenrangú alkotói, alakítói is voltak az iskolának. Nagy kár, hogy a villaépület, melyben a kiállítás helyet kapott, nem hagy teret a látogatónak, hogy átlássa a tárlat logikáját, szűk terei túlzottan felszabdalják az anyagot, néha követhetetlenné téve, merre is érdemes haladni. Bár vannak eligazító táblák, nem sok értelme van az átjárókba helyezni őket, ha azt akarjuk, hogy közönségünk ne térjen le a sárga köves útról. Azt is meg kell jegyezni, hogy aki hagyományos értelemben vett műalkotásokkal teli kiállításra számít, az csalódni fog: sok apró grafika, tervrajz, korabeli dokumentumok (újságok, könyvek), fényképek kísérik a nagyobb műveket.

A Bauhaus-kiállítás több órás és fárasztó program, de ezért kárpótol nemcsak sokszínűsége, hanem az a tudat is, hogy a Bauhaus kétségkívül a magyaroké is, s ezt nemsokára Berlinben is láthatja a művészetkedvelő közönség.