Az igazság néha túl meztelen

Azt már megszokhattuk, hogy magyar múzeumnak nincs, vagy csak igen ritkán van pénze arra, hogy kiállításaira a külföldi intézmények legféltettebb remekműveit hozza el. Bár a Szépművészeti Múzeum talán nagyobb mozgástérrel rendelkezik, azért ő sem engedhet meg magának mindent. Miközben hangzatos nevekkel  (Van Gogh, Moreau) csábítja a közönséget termeibe, a művészektől inkább kisebb képeket, grafikákat mutat be, a legismertebb művek közül csak néhány szerepel a kiállításokon. Ez nem feltétlenül hátrány: bár szép lenne, ha minden remekmű legalább néhány hétre elérhető közelségben lenne, a műkedvelő közönség reprodukcióról úgyis ismeri, ha lehetősége van külföldre járni, úgyis felkeresi őket; a hiányért cserébe pedig sokkal árnyaltabb képet kap az életműről, vagy egy korszak művészetéről, megismeri a kevésbé jelentős, de fontos alkotásokat vagy mestereket is. A Klimt-kiállítás viszont nem üti meg ezt a mércét. 

Mi jut először eszünkbe Klimttől? A csók, A három életkor, Judit I és II., A remény, Danaé vagy Adele Bloch-Bauer portréja. Hét kép, és a Nuda Veritast még meg sem kellett említenem. Ezek közül legalább még egynek szerepelnie kellett volna, ha már Klimt nevével akarják eladni a tárlatot. Az dicséretes, hogy cserébe a fakultások freskói és a Beethoven-fríz helyet kapott, de hát ezek csak reprodukciók, nem pótolhatják az eredeti festményeket. Festmény egyébként is kevés van, a bécsi Secession mozgalom többi alkotójától (Kolo Moser, Josef Engelhart, Maximilian Lenz) is inkább csak grafikákat állítottak ki. Ez korábban a Moreau-kiállítás esetében működött, amikor a néhány jelentős festmény mellett bemutatták az előkészítő rajzokat, tanulmányokat, vázlatokat - itt azonban nem ez a helyzet.  Szinte csak rajzokat kapunk, némelyik nem kapcsolódik semmihez, sokszor még a szecesszióhoz sem. Az embernek többször támad az az érzése nézelődés közben, hogy tulajdonképpen mindent összedobáltak, ami olcsón elhozható és bármi módon kötni lehet a Secessionhoz. Ezekből egy bizonyos koncepció szerint próbálták kialakítani a tárlatot, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb siker különösen a végén feltűnő, amikor a mozgalomra ható korábbi mesterek néhány alkotását láthatjuk - főleg a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményéből. S míg ez egyfelől üdvös, hiszen ezek a művek többnyire  a Grafikai Gyűjtemény eldugott helyiségeiben várják jobb sorsukat, válogatásuk itt esetlegesnek tűnik. A kiállítás nagy felfedezésének kikiáltott Lenz-festmény (Egy világ, 1899) pedig csak annak újdonság, aki még soha életében nem vette a fáradságot arra, hogy az aktuális időszaki kiállítás bejárása után betévedjen az állandó gyűjtemények termeibe. Az pedig, hogy a másik szenzációnak szánt Klimt képet, Az arany lovagot majdnem két hónappal a zárás előtt vissza kellett adni, szintén nem vált a tárlat javára. Azt hozzá kell tenni, hogy a kiállítás fő kurátora a bécsi Albertina művészettörténésze, Marian Bisanz-Prakken volt, így az anyag nagy része onnan származott - de ettől még lehetett volna több jelentős festmény. Hiszen nem is annyira az a baj, hogy az anyag ilyen; inkább az, hogy ezután jó ideig nem lesz bécsi szecessziót, Klimtet bemutató kiállítás magyar múzeumban, hiszen itt volt ez - így a nagy műveket talán csak évtizedek múlva láthatjuk.    
Amit viszont nagyon szépen oldottak meg a kiállítás szervezői, az az installáció. Gyönyörű, kellemes árnyalatú, a képek érvényesülését nem zavaró színekkel festették le az ideiglenes (és állandó) falakat, felülre pedig aranyszínű szecessziós mintákat terveztek, minden szekcióba mást. A félhomályos termek így nem váltak teljesen sötétté, inkább sejtelmesen, szecessziósan csillogtak. A képaláírások, ismertetők megfelelő méretűek, jól olvashatók voltak. Ritka az ilyen harmonikus díszlet. Kár, hogy a kiállított anyag nem mindig ért fel hozzá. De azért ne riadjunk el: akad néhány gyöngyszem, amiért érdemes elmenni.