Mario Vargas Llosa és az ő egyetlen könyve, ami itt hever a polcon

Tegnap kiderült, az idei irodalmi Nobel-díj nyertese a perui író, Mario Vargas LLosa lett - így illendő, hogy legalább egy bejegyzést szánjak rá, főleg, hogy évek óta ő az egyetlen Nobel-díjas, akinek legalább egy művét olvastam díjazása előtt.

Ez a könyv az Édenkert a sarkon túl volt. Már nem emlékszem, hogyan találtam rá, de gyanítom, hogy egyik főszereplője, Paul Gauguin neve elég nagy vonzerővel bírt. A regény hatására még ma sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az egyébként lelketlen vadember Gauguin egy művészzseni volt, s mindezt pusztán azért hiszem, mert ismerem csodálatos színű, gyermekien torzított rajzú képeinek keletkezéstörténetét. 

Na de visszatérve a regényre: 2003-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, Tomcsányi Zsuzsanna fordította. Párhuzamosan mutat be két életutat: a már említett posztimpresszionista festő Gauguinét és nagyanyjáét, a korát megelőző feminista-szocialista, perui gyökerekkel bíró Flora Tristánét. Bár nagyanya és unokája teljesen eltérően gondolkodnak a világról és benne (főleg) a nők szerepéről, céljuk, még ha másképp képzelik is el a megvalósulását, közös: megtalálni a földi édenkertet. Flora küzdelmes élete és szadista férje hatására a nők felszabadításáért és a Munkásszövetség létrehozásáért küzd a XIX. század közepének Franciaországában, fáradhatatlanul igyekszik megnyerni ügyének mindenkit, aki él és mozog, míg egyszer, Liszt Ferenc (bizony!) koncertjén (1844 szeptemberében, Bordeaux-ban) rosszul nem lesz, s valami ismeretlen, valószínűleg fertőző betegség el nem viszi. Gauguin - nagyanyjával szemben - nem francia földön képzeli el az édenkertet: ő a civilizációtól megcsömörlötten a tiszta, romlatlan törzsi életet kutatja előbb Tahitin, majd a Marquesas-szigeteken. Maga is vademberré akar válni, a maorik között él, az ő világukat festi, és remekműveket akar létrehozni. Sikerrel is járt, például a Manao Tupapau (A szellem virraszt) vagy a  Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? című képei  (és néhány korábbi, Franciaországban festett műve) a XIX. század végének legnagyobb művészei közé emelik. 

Gauguin: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? 1897. Boston, Museum of Fine Arts.

Ennek a két forradalmárnak a képe elevenedik meg a könyv lapjain, ami az első pillanattól képes magába szippantani olvasóját. Bár a szereplők történetét a szerző meséli el, néha, ha gondolataik úgy kívánják, a szöveg egyes szám első személybe vált. A legérdekesebb - nyilván fikcionális, de az igazsághoz biztosan közel álló - részek azok, amikor Gauguin saját festményeiről elmélkedik, és önnön zsenialitásának tudatában nyilvánítja egyiket-másikat mesterművé. Bár mára a művészettörténet igazolta ezeket az elképzeléseket, érdekfeszítő Gauguin gondolataiként olvasni róluk.

A Nobel-díj apropóján megjelent Vargas Llosa-életművet bemutató cikkek általában nem ezt a kötetet emelik ki a regények közül. Valóban, bármilyen jó is a könyv, biztosan nem ezzel érdemelte ki a Nobel-díjat. Minden erénye ellenére a szereplők múltba révedései többször mesterkéltek, leírásai egyszer-kétszer feleslegesen naturalisták. Viszont a díjjal együtt ráébresztett: azonnal el kell kezdenem a regényeit olvasni, mert ha ez így magával ragadott, milyen lehet a többi?!