Az igazság néha túl meztelen

Azt már megszokhattuk, hogy magyar múzeumnak nincs, vagy csak igen ritkán van pénze arra, hogy kiállításaira a külföldi intézmények legféltettebb remekműveit hozza el. Bár a Szépművészeti Múzeum talán nagyobb mozgástérrel rendelkezik, azért ő sem engedhet meg magának mindent. Miközben hangzatos nevekkel  (Van Gogh, Moreau) csábítja a közönséget termeibe, a művészektől inkább kisebb képeket, grafikákat mutat be, a legismertebb művek közül csak néhány szerepel a kiállításokon. Ez nem feltétlenül hátrány: bár szép lenne, ha minden remekmű legalább néhány hétre elérhető közelségben lenne, a műkedvelő közönség reprodukcióról úgyis ismeri, ha lehetősége van külföldre járni, úgyis felkeresi őket; a hiányért cserébe pedig sokkal árnyaltabb képet kap az életműről, vagy egy korszak művészetéről, megismeri a kevésbé jelentős, de fontos alkotásokat vagy mestereket is. A Klimt-kiállítás viszont nem üti meg ezt a mércét. 

Mi jut először eszünkbe Klimttől? A csók, A három életkor, Judit I és II., A remény, Danaé vagy Adele Bloch-Bauer portréja. Hét kép, és a Nuda Veritast még meg sem kellett említenem. Ezek közül legalább még egynek szerepelnie kellett volna, ha már Klimt nevével akarják eladni a tárlatot. Az dicséretes, hogy cserébe a fakultások freskói és a Beethoven-fríz helyet kapott, de hát ezek csak reprodukciók, nem pótolhatják az eredeti festményeket. Festmény egyébként is kevés van, a bécsi Secession mozgalom többi alkotójától (Kolo Moser, Josef Engelhart, Maximilian Lenz) is inkább csak grafikákat állítottak ki. Ez korábban a Moreau-kiállítás esetében működött, amikor a néhány jelentős festmény mellett bemutatták az előkészítő rajzokat, tanulmányokat, vázlatokat - itt azonban nem ez a helyzet.  Szinte csak rajzokat kapunk, némelyik nem kapcsolódik semmihez, sokszor még a szecesszióhoz sem. Az embernek többször támad az az érzése nézelődés közben, hogy tulajdonképpen mindent összedobáltak, ami olcsón elhozható és bármi módon kötni lehet a Secessionhoz. Ezekből egy bizonyos koncepció szerint próbálták kialakítani a tárlatot, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb siker különösen a végén feltűnő, amikor a mozgalomra ható korábbi mesterek néhány alkotását láthatjuk - főleg a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményéből. S míg ez egyfelől üdvös, hiszen ezek a művek többnyire  a Grafikai Gyűjtemény eldugott helyiségeiben várják jobb sorsukat, válogatásuk itt esetlegesnek tűnik. A kiállítás nagy felfedezésének kikiáltott Lenz-festmény (Egy világ, 1899) pedig csak annak újdonság, aki még soha életében nem vette a fáradságot arra, hogy az aktuális időszaki kiállítás bejárása után betévedjen az állandó gyűjtemények termeibe. Az pedig, hogy a másik szenzációnak szánt Klimt képet, Az arany lovagot majdnem két hónappal a zárás előtt vissza kellett adni, szintén nem vált a tárlat javára. Azt hozzá kell tenni, hogy a kiállítás fő kurátora a bécsi Albertina művészettörténésze, Marian Bisanz-Prakken volt, így az anyag nagy része onnan származott - de ettől még lehetett volna több jelentős festmény. Hiszen nem is annyira az a baj, hogy az anyag ilyen; inkább az, hogy ezután jó ideig nem lesz bécsi szecessziót, Klimtet bemutató kiállítás magyar múzeumban, hiszen itt volt ez - így a nagy műveket talán csak évtizedek múlva láthatjuk.    
Amit viszont nagyon szépen oldottak meg a kiállítás szervezői, az az installáció. Gyönyörű, kellemes árnyalatú, a képek érvényesülését nem zavaró színekkel festették le az ideiglenes (és állandó) falakat, felülre pedig aranyszínű szecessziós mintákat terveztek, minden szekcióba mást. A félhomályos termek így nem váltak teljesen sötétté, inkább sejtelmesen, szecessziósan csillogtak. A képaláírások, ismertetők megfelelő méretűek, jól olvashatók voltak. Ritka az ilyen harmonikus díszlet. Kár, hogy a kiállított anyag nem mindig ért fel hozzá. De azért ne riadjunk el: akad néhány gyöngyszem, amiért érdemes elmenni. 

Kells titka

Book of Kells, folio 34r.: Khi-rho-lap

Hol volt, hol nem volt, i.sz. 800 körül Írország egyik monostorában, Iona szigetén élt egy  (vagy több) illuminátor, aki egy gyönyörűen festett kódexet hagyott az utókorra. Ezt a kódexet ma Book of Kells (kells-i kódex) néven ismerjük, a dublini Trinity College-ben őrzik, a négy evangéliumot tartalmazza latinul. Leghíresebb dísze a folio 34r., azaz a Khi-rho-lap, amin Krisztus nevének görög betűs monogramja látható. 

806-ban a vikingek megtámadták a szigetet, sok szerzetest megöltek, a túlélők Kells monostorában kerestek menedéket. Így kapta a kódex a Book of Kells nevet. Azt azonban máig nem tudjuk, hogy a készítés helye Iona vagy Kells volt, esetleg részben itt, részben ott készült. Egy biztos:  csodálatosan gazdag díszítése sokak képzelőerejét izgatja, 2009-ben pedig egy rajzfilm örökítette meg,  hogyan született  ez a gyönyörű kódex. 

A Secret of Kells egy Brendan nevű fiúról szól, aki a monostorban él a viking támadás előtti időben. Egy nap egy híres illuminátor kér menedéket a szerzetesek között, s magával hoz egy befejezetlen könyvet, tele titkokkal és csodákkal. Természetesen Brendanra vár a feladat, hogy befejezze a kódexet, de ehhez le kell győznie félelmeit, és túl kell élnie a vikingek fenyegetését.

The Secret of Kells

Mivel ez egy mese, vagy inkább legenda, a történet tele van csodákkal és misztikus eseményekkel, amiket lenyűgöző vizuális megoldásokkal jelenítenek meg. A rajzok a kódex stílusához illeszkednek, és paradox módon egyszerre stilizáltak és részletgazdagok. Annyira igazodnak a természethez, amennyire muszáj, egyébként mindent mintha valami különleges prizmán keresztül látnánk, pont olyanon, amilyet Brendannak kell megszereznie a szörnyetegtől, hogy be tudja fejezni a művet. S épp emiatt azok a jelenetek a legszebbek, legötletesebbek, amik azt mutatják be, hogyan rajzolja-festi a fiú a képeket.
A mese története viszonylag egyszerű, és a vége sem tartogat sok meglepetést; képei azonban maradandó élménnyé teszik, és ami még fontosabb, méltón állít emléket egy olyan kincsnek, ami már 1200 éve bűvöli el az emberiséget.

A Bauhaus a magyaroké (is)

Nem egyszerű írni Pécs legnagyobb "dobásáról", a Bauhaus-kiállításról, mint ahogy nem egyszerű befogadni sem. Két épületben több száz műalkotás, terv, újság, fotó mutatja be ezt a nagy hatású nemzetközi alkotóközösséget, melyben a magyarok nem csak szép számmal képviseltették magukat, de meghatározói alakjai is voltak, olyannyira, hogy nélkülük a Bauhausról egészen más fogalmaink lennének. Pontosan ez vezérelhette a kiállítás kurátorait, Bajkay Évát és Várkonyi Györgyöt, amikor "A művészettől az életig" - Magyarok a Bauhausban című, a berlini Bauhaus-Archivval együttműködve  szervezett tárlat anyagát válogatták és rendezték. 

A köztudatban a Bauhaus a dísztelen, "kocka" építészet, a szocreál és tulajdonképpen a panel egyenépületek előfutáraként él, pedig az 1919-ben alapított iskolától távol állt az uniformizálás. Céljai nem előzmény nélküliek a művészet történetében, már az angol William Morris és mozgalma, az Arts and Crafts is megfogalmazott hasonlót a XIX. század közepén, de hogy ne menjünk nagyon messzire, a gödöllői művésztelepet is említhetjük: a művészetet bevinni a mindennapokba, az embereket művészi színvonalú tárgyakkal körülvenni. Ezt egyébként franciaországi tapasztalataiból kiindulva igen érzékletesen fogalmazta meg maga Rippl-Rónai is („Izlésünknek az ipar terén való meghonositása volt a közvetlen cél, hogy igy magunkat jó izlésre valló tárgyakkal vegyük körül.” Emlékezései, 1957., 89. o.), akinek ezirányú munkálkodása sajnos megértés híján elszigetelt maradt. De hogy visszatérjek a Bauhausra: ezek a nemes célok, kiegészítve a letisztultságra való törekvéssel, vezérelték Walter Gropiust iskolája megalapításakor, amiben nem az építészet játszotta a legfőbb szerepet, mint ahogy azt ma hajlamosak vagyunk hinni. Való igaz, hogy a magyar tagok között sok építész volt, de a két leghíresebb, Moholy-Nagy László és Breuer Marcell (bár ő építész is volt) nevéhez éppen nem épületeket kapcsolunk: Moholy-Nagyot újító fotókísérletei, a fotogramok, Breuert bútorai (különösen a csővázas szék) tették halhatatlanná. Az iskola 1933-ig működött, s nemcsak a képző- és iparművészet, formatervezés, építészet, de a zene és a színház is fontos szerepet játszott művészeti életében. 

Az igen kimerítő kiállítás az előzményeket is bemutatja, a Kassák-féle aktivizmus és a Pécsi Művészkör, amik szintén megérdemelnének egy-egy önálló kiállítást, pont annyi teret kapnak, hogy fontosságukat és "előzménységük" mibenlétét megértsük, de a főszerep a Bauhaus magyarjaié - Molnár Farkasé, Forbát Alfrédé, Weininger Andoré, Kárász Judité (és még sorolhatnám) - marad. S ezek a művészek bizony teljes joggal szerepelnek olyan világhírű alkotók mellett, mint Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij. A tárlaton minden arra igyekszik rámutatni, hogy művészeink nemcsak tanulói, hanem egyenrangú alkotói, alakítói is voltak az iskolának. Nagy kár, hogy a villaépület, melyben a kiállítás helyet kapott, nem hagy teret a látogatónak, hogy átlássa a tárlat logikáját, szűk terei túlzottan felszabdalják az anyagot, néha követhetetlenné téve, merre is érdemes haladni. Bár vannak eligazító táblák, nem sok értelme van az átjárókba helyezni őket, ha azt akarjuk, hogy közönségünk ne térjen le a sárga köves útról. Azt is meg kell jegyezni, hogy aki hagyományos értelemben vett műalkotásokkal teli kiállításra számít, az csalódni fog: sok apró grafika, tervrajz, korabeli dokumentumok (újságok, könyvek), fényképek kísérik a nagyobb műveket.

A Bauhaus-kiállítás több órás és fárasztó program, de ezért kárpótol nemcsak sokszínűsége, hanem az a tudat is, hogy a Bauhaus kétségkívül a magyaroké is, s ezt nemsokára Berlinben is láthatja a művészetkedvelő közönség.    

Rippli a Kulturális Fővárosban lóg

Európa idei Kulturális Fővárosában pezseg az élet, egymás hegyén-hátán nyílnak a tárlatok (meg persze más érdekes programok is vannak), szinte szusszanni se marad idő. Helyes, bele kell adni apait-anyait, hiszen egy év van megmutatni, milyen kulturált is ez a város, és mennyire megérdemelte a címet. A Pécsi Galéria falain most éppen Rippl-Rónai képei függenek október 17-ig, hogy aztán a zárás után öt nappal már egy másik kiállítás (Bencsik István szobrászművész tárlata) foglalja el a termet. 

Igen, a termet. A városközpontban üzemelő galéria ugyanis nem áll sokkal többől. Van egy előtér, ahol jegyet lehet váltani, és művészeti kiadványok között lehet válogatni, ha épp kedvünk tartja. Innen nyílik a kiállítótér, ami egy keskeny, hosszúkás "borospincéből" és egy még keskenyebb folyosóból áll. Ennyi. Ez meg is határozza a vállalkozás méretét: kis hely, kevés kép, melyek a pécsi és a kaposvári múzeumokból származnak. Hogy a kiállítás mégsem okoz csalódást, az Rippli zsenijének és a jó válogatásnak, elrendezésnek köszönhető. 

Rippl-Rónai festői pályafutását (a szárnypróbálgatásokat és egy kis müncheni kitérőt leszámítva) Párizsban kezdte, Munkácsy tanítványa-segédje volt, de modernebb szemléletű lévén hamar otthagyta a mestert, hogy saját elvei szerint alkosson. Első festői periódusát fekete korszaknak nevezik, mert mindent a feketéből kiindulva festett. Ezzel kezdődik a tárlat is, és szépen vezet a színesedő, már itthoni enteriőr-képeken és a harsogó kukoricás stíluson át a művész élete végén  szinte kizárólagosan használt pasztellkrétákkal alkotott finom művekig. Remekül megfigyelhető a fejlődés menete, és ez a kiállítás egyik legnagyobb érdeme. Egy hatalmas, többtermes tárlaton ez elveszett volna a a főművek érett, átmenetet alig mutató gyűrűjében. Persze itt is van egy-két közismert, az életmű legjobbjai között említhető alkotás: Andrássy Tivadarné finom portréja, a  kukoricás Modelljeim kaposvári kertemben és Zorka fekete kesztyűs pasztellképe gondoskodnak róla, hogy a nagyközönség is megtalálja számításait. Az életműben való tájékozódást a pulpitosokon elhelyezett életrajz-részletek és a folyosót és a kiállítóteret elválasztó boltívek egyike alatt vetített dokumentumfilm segítik.   

Rippl-Rónai neve mindig is nagy vonzerőt jelentett, most is folyamatosan jöttek a kíváncsi látogatók. Ha nem is hatalmas szenzáció a tárlat, abban mindenképp segít, hogy a pécsiek megismerjék a régiójukban fellelhető Rippl-Rónai-kincseket. Meg egyébként is: Ripplit látni mindig öröm.

ARC to Face

Bár a természet erői igencsak ellene játszottak, ugyanis a kinézett időpontban kettőből kétszer esett az eső, végül csak sikerült megnézni a 11. ARC kiállítást. A fő kérdés az volt, Hol élsz te?, de a Leszokásvonal segít a cigi eldobásában, és különben Te is tehetsz a szegénység ellen!, ha már Velünk is megtörtént: bEUgrottunk.

Most itt állhatna hosszabb-rövidebb értekezés arról, hogy vajon a plakát mint olyan művészeti alkotásnak tekinthető-e. Nyilván egy átlagos sörreklámot nem fogunk ebbe a kategóriába sorolni, az ARC plakátjainál viszont érdemes elgondolkodni: megalkotásukhoz nem marketing szempontok által vezérelt képzelőerőre volt szükség, közönségükre hatni tudnak. Legyen most ennyi elég ahhoz, hogy ebbe a címkébe tuszkoljuk őket. 

Ahogy mindig, most is volt slágertéma, ami az [origo] iwiw-es pályázata ellenére (in your face) a Facebook volt. Hogy mégse hatalmasodjon el a téren a lájk-mánia (vagy más okból, ki tudja...?), az ötleteket egy közös plakátra gyűjtötték, csak néhány kapott teljes felületet, mint például a korszerűsített Himnusz (Isten lájkold a magyart!), vagy "aboldogítólike".

aboldogítólike

A Hol élsz te? kérdésre a Virtuális reális gép előtt sportoló, utazó, barátkozó, szakító kis figurája és az univerzumban megjelölt Dorog ad szellemes és elgondolkodtató választ, de ezek csak hirtelen felindulásból elkövetett kiemelések, holnap már lehet, hogy mást mondanék - volt még egy-két  említésre méltó felelet. Az első díjat A tatárszentgyörgyi gyilkosság gyermekáldozatának emlékére című alkotás kapta. 

Virtuális reális

A leszokásra sarkalló plakátok közül felejthetetlenül morbid az Apával játszom!, a szegénység elleni küzdelem harcosai közül elgondolkodtató az Egyszázalék és az ottalvós jegyes Csepel Sziget, s egyetlen EU-tagország sem tagadhatja, hogy 0 EUR = 0 FT.

Egyszázalék

Szóval idén is kíméletlenül, ARC to Face szembesítenek minket társadalmunk defektjeivel, s bár változni semmi nem fog, ahogy eddig se, azért nem árt évről-évre figyelmeztetni a népet néhány odavágós óriásplakáttal. 

Mi ez a kép a fejlécben?

Ha valakit netán érdekelne, hogy honnan is származik ez a gyönyörű mozaikrészlet, ami a fejlécben látható, hát itt a nagy lehetőség, hogy most megtudja - csak el kell olvasnia ezt a bejegyzést. 

A kupola és a lunetták az apostolokkal

Íme a válasz: Galla Placidia i.sz. 440. körül épült ravennai mauzóleumának boltozatát díszíti ez a mozaik. Galla Placidia Theodosius római császár leánya volt, aki maga építtette görögkereszt alaprajzú nyughelyét (bár lehet, hogy sosem nyugodott benne). A kívülről igen egyszerű épület belül csodálatosan díszes, nagy része mozaikképekkel borított (mennyi idő lehetett azokat felrakni?!), amiknek témája a keresztény megváltás. A kupolát a csillagos ég borítja, középen a kereszt, a sarkokban az evangélisták szimbólumai. Közvetlenül e motívumok alatt, a lunettákban két-két apostol helyezkedik el. A keresztszárak lunettáiban különböző ábrázolások láthatók: a két oldalsóban egy-egy pár szarvas iszik a forrásból (utalva azokra a lelkekre, akik a hit tiszta forrásából akarnak inni), a bejárattal szemben Szent Lőrinc szenved mártíromságot (a legenda szerint rostélyon sütötték meg), a bejárat fölött pedig a Jó pásztor (Krisztus) tipikus ókeresztény ábrázolása foglal helyet. 

Szent Lőrinc vértanúsága

Jó pásztor