Filmváró

A mozik mostanában nemigen kényeztetnek jobbnál-jobb filmekkel, és azoktól, amik mégis számíthattak egy kicsi, bár nem túl lelkes érdeklődésre, a szigorú, de nem igazságtalan kritikusok tántorítottak el. (Ilyen volt az Ízek, imák, szerelmek, amivel kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaim, de kellemes, legjobb barátnővel megnézős mozinak ígérkezett, amíg el nem olvastam a kritikákat.)
Na de lassan fordul a kocka, és a mozira félretehető havi zsebpénz már nem is lesz elég az összes filmre. A következőket várom:
Október 21.:  Tolvajok városa (The Town). Rendező: Ben Affleck. Főszereplők: Ben Affleck, Rebecca Hall.
Ben Affleck tenyérbemászó képéért nem vagyok oda, de az előző rendezése (Hideg nyomon) bizony nem volt rossz, és ez a sztori is érdekesnek (igaz, egyedinek nem) tűnik. Az első kritikák pedig, ha nem is ajnározzák agyon a filmet, nem is akarnak lebeszélni róla. És ha ez számít, az iMDb-n 8.0-át kapott.
Október 28.: Az amerikai (The American). Rendező: Anton Corbijn. Főszereplő: George Clooney.

A fenti két név elég hozzá, hogy meg akarjam nézni. Corbijn nagyon jó, érdekes fotós és videoklip-rendező, tavaly(? tavalyelőtt?) volt kiállítása a Ludwigban. 2007-ben rendezte első nagyjátékfilmjét, az Ian Curtisről (Joy Division) szóló Controlt, s bár a film nem volt egyértelműen közcsodálat tárgya, általában jónak ítéltetett. Reméljük, azóta ügyesebb lett, de ha nem, akkor is ott van Clooney - ő csak nem hagyja magát félrerendezni. A plakát pedig szuper.
November 11.: Social Network - A közösségi háló (The Social Network). Rendező: David Fincher. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Andrew Garfield, Facebook.
Nem tudom, miért, de ezt várom a legjobban. Lehet, hogy az a paradoxon az oka, hogy egy ilyen ellenszenves(en ábrázolt) fickó, aki még a legjobb barátját is átvágja, létrehoz egy olyan oldalt, aminek célja a közösségek összekovácsolása, a barátságok ápolása. Meg persze erről érkeztek a legjobb hírek - bár lehet, hogy ettől túl nagyok lettek az elvárásaim.
November 25.: Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. rész (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1). Rendező: David Yates. Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint.

A kezdeti, szörnyen gyermeteg feldolgozások után a 3. résztől egyre jobbak a Harry Potter-filmek. A gyerekszereplők is kezdtek beleérni a színészkedésbe, persze Oscar-díjas valószínűleg egyik sem lesz, de sosem lehet tudni; a felnőttek mindig is jók voltak, a legnevesebb angol színészek léptek be a varázsvilágba. A trükkök, a vizuális effektek és a képi világ pedig fényévekkel jobb lett, és ha igaz, hogy a legjobb effekteket erre a (két) részre tartogatták, akkor már csak a látványért is megéri beülni rá. És ha többé-kevésbé hűen követik a könyvet, óriási szakbarbárnak kell lenni ahhoz, hogy a történetet el tudják rontani. Egy baj van csak vele: a befejezésre nyárig kell várni.
?: The King's Speech. Rendező: Tom Hooper. Főszereplők: Colin Firth, Helena Bonham Carter, Michael Gambon.
Se a magyar bemutató dátumát, se a magyar címét nem tudom ennek az angol kosztümös drámának, amiben fivére lemondása miatt Colin Firthből lesz VI. György király - csakhogy ehhez meg kell tanulnia szépen beszélni. A szereposztás magáért beszél (bocs), plusz gyönyörű környezetre és kosztümökre is számíthatunk, úgyhogy reméljük, Magyarországra is eljut majd a film. Az USA-ban november 26-tól vetítik.  
Leszögezném, hogy az, hogy én várom ezeket a filmeket, még nem jelenti, hogy valóban érdemes őket megnézni. Ám reméljük a legjobbakat, eredmények hamarosan itt, a Mozaikon (vagy bármelyik filmes oldalon).   

A Bauhaus a magyaroké (is)

Nem egyszerű írni Pécs legnagyobb "dobásáról", a Bauhaus-kiállításról, mint ahogy nem egyszerű befogadni sem. Két épületben több száz műalkotás, terv, újság, fotó mutatja be ezt a nagy hatású nemzetközi alkotóközösséget, melyben a magyarok nem csak szép számmal képviseltették magukat, de meghatározói alakjai is voltak, olyannyira, hogy nélkülük a Bauhausról egészen más fogalmaink lennének. Pontosan ez vezérelhette a kiállítás kurátorait, Bajkay Évát és Várkonyi Györgyöt, amikor "A művészettől az életig" - Magyarok a Bauhausban című, a berlini Bauhaus-Archivval együttműködve  szervezett tárlat anyagát válogatták és rendezték. 

A köztudatban a Bauhaus a dísztelen, "kocka" építészet, a szocreál és tulajdonképpen a panel egyenépületek előfutáraként él, pedig az 1919-ben alapított iskolától távol állt az uniformizálás. Céljai nem előzmény nélküliek a művészet történetében, már az angol William Morris és mozgalma, az Arts and Crafts is megfogalmazott hasonlót a XIX. század közepén, de hogy ne menjünk nagyon messzire, a gödöllői művésztelepet is említhetjük: a művészetet bevinni a mindennapokba, az embereket művészi színvonalú tárgyakkal körülvenni. Ezt egyébként franciaországi tapasztalataiból kiindulva igen érzékletesen fogalmazta meg maga Rippl-Rónai is („Izlésünknek az ipar terén való meghonositása volt a közvetlen cél, hogy igy magunkat jó izlésre valló tárgyakkal vegyük körül.” Emlékezései, 1957., 89. o.), akinek ezirányú munkálkodása sajnos megértés híján elszigetelt maradt. De hogy visszatérjek a Bauhausra: ezek a nemes célok, kiegészítve a letisztultságra való törekvéssel, vezérelték Walter Gropiust iskolája megalapításakor, amiben nem az építészet játszotta a legfőbb szerepet, mint ahogy azt ma hajlamosak vagyunk hinni. Való igaz, hogy a magyar tagok között sok építész volt, de a két leghíresebb, Moholy-Nagy László és Breuer Marcell (bár ő építész is volt) nevéhez éppen nem épületeket kapcsolunk: Moholy-Nagyot újító fotókísérletei, a fotogramok, Breuert bútorai (különösen a csővázas szék) tették halhatatlanná. Az iskola 1933-ig működött, s nemcsak a képző- és iparművészet, formatervezés, építészet, de a zene és a színház is fontos szerepet játszott művészeti életében. 

Az igen kimerítő kiállítás az előzményeket is bemutatja, a Kassák-féle aktivizmus és a Pécsi Művészkör, amik szintén megérdemelnének egy-egy önálló kiállítást, pont annyi teret kapnak, hogy fontosságukat és "előzménységük" mibenlétét megértsük, de a főszerep a Bauhaus magyarjaié - Molnár Farkasé, Forbát Alfrédé, Weininger Andoré, Kárász Judité (és még sorolhatnám) - marad. S ezek a művészek bizony teljes joggal szerepelnek olyan világhírű alkotók mellett, mint Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij. A tárlaton minden arra igyekszik rámutatni, hogy művészeink nemcsak tanulói, hanem egyenrangú alkotói, alakítói is voltak az iskolának. Nagy kár, hogy a villaépület, melyben a kiállítás helyet kapott, nem hagy teret a látogatónak, hogy átlássa a tárlat logikáját, szűk terei túlzottan felszabdalják az anyagot, néha követhetetlenné téve, merre is érdemes haladni. Bár vannak eligazító táblák, nem sok értelme van az átjárókba helyezni őket, ha azt akarjuk, hogy közönségünk ne térjen le a sárga köves útról. Azt is meg kell jegyezni, hogy aki hagyományos értelemben vett műalkotásokkal teli kiállításra számít, az csalódni fog: sok apró grafika, tervrajz, korabeli dokumentumok (újságok, könyvek), fényképek kísérik a nagyobb műveket.

A Bauhaus-kiállítás több órás és fárasztó program, de ezért kárpótol nemcsak sokszínűsége, hanem az a tudat is, hogy a Bauhaus kétségkívül a magyaroké is, s ezt nemsokára Berlinben is láthatja a művészetkedvelő közönség.    

Mario Vargas Llosa és az ő egyetlen könyve, ami itt hever a polcon

Tegnap kiderült, az idei irodalmi Nobel-díj nyertese a perui író, Mario Vargas LLosa lett - így illendő, hogy legalább egy bejegyzést szánjak rá, főleg, hogy évek óta ő az egyetlen Nobel-díjas, akinek legalább egy művét olvastam díjazása előtt.

Ez a könyv az Édenkert a sarkon túl volt. Már nem emlékszem, hogyan találtam rá, de gyanítom, hogy egyik főszereplője, Paul Gauguin neve elég nagy vonzerővel bírt. A regény hatására még ma sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az egyébként lelketlen vadember Gauguin egy művészzseni volt, s mindezt pusztán azért hiszem, mert ismerem csodálatos színű, gyermekien torzított rajzú képeinek keletkezéstörténetét. 

Na de visszatérve a regényre: 2003-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, Tomcsányi Zsuzsanna fordította. Párhuzamosan mutat be két életutat: a már említett posztimpresszionista festő Gauguinét és nagyanyjáét, a korát megelőző feminista-szocialista, perui gyökerekkel bíró Flora Tristánét. Bár nagyanya és unokája teljesen eltérően gondolkodnak a világról és benne (főleg) a nők szerepéről, céljuk, még ha másképp képzelik is el a megvalósulását, közös: megtalálni a földi édenkertet. Flora küzdelmes élete és szadista férje hatására a nők felszabadításáért és a Munkásszövetség létrehozásáért küzd a XIX. század közepének Franciaországában, fáradhatatlanul igyekszik megnyerni ügyének mindenkit, aki él és mozog, míg egyszer, Liszt Ferenc (bizony!) koncertjén (1844 szeptemberében, Bordeaux-ban) rosszul nem lesz, s valami ismeretlen, valószínűleg fertőző betegség el nem viszi. Gauguin - nagyanyjával szemben - nem francia földön képzeli el az édenkertet: ő a civilizációtól megcsömörlötten a tiszta, romlatlan törzsi életet kutatja előbb Tahitin, majd a Marquesas-szigeteken. Maga is vademberré akar válni, a maorik között él, az ő világukat festi, és remekműveket akar létrehozni. Sikerrel is járt, például a Manao Tupapau (A szellem virraszt) vagy a  Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? című képei  (és néhány korábbi, Franciaországban festett műve) a XIX. század végének legnagyobb művészei közé emelik. 

Gauguin: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? 1897. Boston, Museum of Fine Arts.

Ennek a két forradalmárnak a képe elevenedik meg a könyv lapjain, ami az első pillanattól képes magába szippantani olvasóját. Bár a szereplők történetét a szerző meséli el, néha, ha gondolataik úgy kívánják, a szöveg egyes szám első személybe vált. A legérdekesebb - nyilván fikcionális, de az igazsághoz biztosan közel álló - részek azok, amikor Gauguin saját festményeiről elmélkedik, és önnön zsenialitásának tudatában nyilvánítja egyiket-másikat mesterművé. Bár mára a művészettörténet igazolta ezeket az elképzeléseket, érdekfeszítő Gauguin gondolataiként olvasni róluk.

A Nobel-díj apropóján megjelent Vargas Llosa-életművet bemutató cikkek általában nem ezt a kötetet emelik ki a regények közül. Valóban, bármilyen jó is a könyv, biztosan nem ezzel érdemelte ki a Nobel-díjat. Minden erénye ellenére a szereplők múltba révedései többször mesterkéltek, leírásai egyszer-kétszer feleslegesen naturalisták. Viszont a díjjal együtt ráébresztett: azonnal el kell kezdenem a regényeit olvasni, mert ha ez így magával ragadott, milyen lehet a többi?!

Rippli a Kulturális Fővárosban lóg

Európa idei Kulturális Fővárosában pezseg az élet, egymás hegyén-hátán nyílnak a tárlatok (meg persze más érdekes programok is vannak), szinte szusszanni se marad idő. Helyes, bele kell adni apait-anyait, hiszen egy év van megmutatni, milyen kulturált is ez a város, és mennyire megérdemelte a címet. A Pécsi Galéria falain most éppen Rippl-Rónai képei függenek október 17-ig, hogy aztán a zárás után öt nappal már egy másik kiállítás (Bencsik István szobrászművész tárlata) foglalja el a termet. 

Igen, a termet. A városközpontban üzemelő galéria ugyanis nem áll sokkal többől. Van egy előtér, ahol jegyet lehet váltani, és művészeti kiadványok között lehet válogatni, ha épp kedvünk tartja. Innen nyílik a kiállítótér, ami egy keskeny, hosszúkás "borospincéből" és egy még keskenyebb folyosóból áll. Ennyi. Ez meg is határozza a vállalkozás méretét: kis hely, kevés kép, melyek a pécsi és a kaposvári múzeumokból származnak. Hogy a kiállítás mégsem okoz csalódást, az Rippli zsenijének és a jó válogatásnak, elrendezésnek köszönhető. 

Rippl-Rónai festői pályafutását (a szárnypróbálgatásokat és egy kis müncheni kitérőt leszámítva) Párizsban kezdte, Munkácsy tanítványa-segédje volt, de modernebb szemléletű lévén hamar otthagyta a mestert, hogy saját elvei szerint alkosson. Első festői periódusát fekete korszaknak nevezik, mert mindent a feketéből kiindulva festett. Ezzel kezdődik a tárlat is, és szépen vezet a színesedő, már itthoni enteriőr-képeken és a harsogó kukoricás stíluson át a művész élete végén  szinte kizárólagosan használt pasztellkrétákkal alkotott finom művekig. Remekül megfigyelhető a fejlődés menete, és ez a kiállítás egyik legnagyobb érdeme. Egy hatalmas, többtermes tárlaton ez elveszett volna a a főművek érett, átmenetet alig mutató gyűrűjében. Persze itt is van egy-két közismert, az életmű legjobbjai között említhető alkotás: Andrássy Tivadarné finom portréja, a  kukoricás Modelljeim kaposvári kertemben és Zorka fekete kesztyűs pasztellképe gondoskodnak róla, hogy a nagyközönség is megtalálja számításait. Az életműben való tájékozódást a pulpitosokon elhelyezett életrajz-részletek és a folyosót és a kiállítóteret elválasztó boltívek egyike alatt vetített dokumentumfilm segítik.   

Rippl-Rónai neve mindig is nagy vonzerőt jelentett, most is folyamatosan jöttek a kíváncsi látogatók. Ha nem is hatalmas szenzáció a tárlat, abban mindenképp segít, hogy a pécsiek megismerjék a régiójukban fellelhető Rippl-Rónai-kincseket. Meg egyébként is: Ripplit látni mindig öröm.