Az ördög neve Anna Wintour

Bár nem egészen illik a blog profiljába, amiről most írok, azt hiszem, természetes dolog, ha egy - bármilyen korú - nőt érdekel a divat. Bár nem engedhetem meg magamnak, hogy Carolina Herrera vagy Chanel tervezte ruhácskákba öltözzek, Gucci táskájával az oldalamon menjek bevásárolni (a karfiolt egyébként sem érdekli, mi van rajtam, amikor megveszem), és általában a túl extravagáns, mondjuk McQueenes daraboktól sem vagyok elbűvölve, azért a divat engem sem hagy hidegen. Újságírói végzettséggel meg külön izgalom, ha a divat bibliájának készülésébe pillanthat bele az ember. 

Már maga a film is úgy hirdeti magát, hogy ebben bizony a kőkeményen valóságos ördög visel Pradát.  Tudjuk, Az ördög Pradát visel az a film, amiben Anne Hathaway a Meryl Streep vasökle által szerkesztett divatlapnál gyakornokoskodik. Már ezelőtt is elhangzott a pletyka, és nyilván ezután is el fog, hogy a főszerkesztőnő, Miranda (Streep) alakját nem más ihlette, mint az amerikai Vogue teljhatalmú, ön- és céltudatos főszerkesztőnője, Anna Wintour. (Ez inkább tény, hiszen a film alapjául szolgáló könyvet Wintour egykori asszisztense írta.) Az iMDb (http://www.imdb.com/title/tt0458352/trivia?tr0745303) még azt is hozzáteszi, hogy bár Wintourt nem hívták meg a premierre, a sajtóvetítésen ott volt, tetőtől talpig Pradába öltözve. Most pedig övé a főszerep abban a dokumentumfilmben, ami megmutatja, milyen kemény kézzel küldi a nyomdába a Vogue eddigi legvaskosabb, 2007/szeptemberi számát - ez a The September Issue.

Anna csinos, a koránál jóval fiatalabbnak tűnő (már elmúlt 60 éves!), kedves arcú, kedves hangú nő, aki csodálatos ruhákban jár, és csak mindig tökéletes Louise Brooks bubifrizurája mutat szigorúságot. Egy napos délelőtt belibeg elegáns irodájába, s elkezdődik a szeptemberi szám története ruhaválogatásokkal, fotózásokkal, oldalpárok rendezgetésével, értekezletekkel. Közben Anna birodalmának polgárai(? szolgái?) mondják el, milyennek látják a főszerkesztő asszonyt, s a kép már közel sem olyan bájos, mint amilyennek első látásra tűnik. Anna makacs, erős akaratú, ellentmondást nem tűrő, már-már a kegyetlenségig őszinte főnök, aki képes 50.000 dollárt kidobni az ablakon, ha nem tetszik neki a fotósorozat, s még a legjobb nevű divattervezőknek is megremeg a hangja, ha kollekciójuk közelébe megy. Egy "leány" van a gáton, aki ha hatni nem is képes rá, de ellent mer neki mondani: Grace Coddington, a modellből lett zseniális divatszerkesztő. Az ő csatározásaikból születik meg végül a tökéletes szeptemberi Vogue Sienna Millerrel a címlapon. És hogy miért a szeptemberi szám állt a középpontban? Mert a szeptember a divat januárja: a változás ideje.
.

A szeptemberi szám címlapja

A film elején Anna arról beszél, hogy az emberek félnek a divattól, és azért beszélnek róla lekezelően, mert kirekesztettnek érzik magukat. Ám hiába zseniális nő, ebben téved. Persze mindig lesz, aki vallásos imádattal csügg majd a Vogue lapjain, de aki eddig nem tette, azt ez a film sem győzi majd meg arról, hogy a divat valami felsőbbrendű dolog, amit véresen komolyan kell venni. Persze rengeteg embernek ad munkát és sokaknak szerez örömet, de mi a tétje annak, hogy Siennának mennyire látszanak a fogai? Aki eddig vette a Vogue-ot, Sienna túlzottan kilátszó fogai miatt nem fog lemondani róla, aki nem, annak mindegy, mennyire mutogatja őket a színésznő. Egyszerűen nincs tétje. 

Emma vs. Emma

Jane Austent azért olvas és néz az ember, mert okosan és néhol humorral szól butuska szerelmi ügyekről. Mindig lehet drukkolni, hogy a főhősök egymásra találjanak, aztán örülni, amikor megteszik. Igazi kikapcsolódás, mégsem érzi úgy az ember, mintha agymosást végeznének rajta. A BBC-s és a 2005-ös Keira Knightley-s Büszkeség és balítélet is nagy kedvencem, és most van egy újabb. De kezdem az elején. 

Az [origo] könyves blogjának Austen-filmekről szóló írása (http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20100906-a-tiz-legjobb-jane-austenfilm-buszkeseg-es-balitelet-ertelem-es.html) miatt olthatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal beszerezzem és megnézzem az Emma legújabb, 2009-es, BBC-féle adaptációját, Romola Garaival a főszerepben. Majd amikor ez megtörtént, azonnal meg kellett néznem a régebbi (1996-os), Gwyneth Paltrow-s  változatot is - az összehasonlítás végett. Hát, a BBC-é nyert. 

Röviden a történet: Emma okos, szép, kedves, kissé szertelen és elkényeztetett leány, aki azzal foglalja el magát Londonhoz közeli otthonában, hogy összeboronálja ismerőseit. A jól működő "vállalkozásnak" azonban rossz vége lesz, amikor új barátnőjét próbálja kiházasítani. Aztán feltűnik még a színen két másik szereplő, a szálak összekuszálódnak, s Emma már egészen elképesztő kombinációkban töri a fejét, míg végül maga is szerelembe esik. Persze sokkal bonyolultabb az ügy, hiszen 4 órás sorozatot sikerült forgatni róla, de nagyjából ez a lényeg. Ez a filmekből is rendben kiderül, ám 4 órában olyan párhuzamok is felszínre kerülnek, amikre következtetni sem lehet abból a 121 percből, amibe Gwyneth Paltrow-t zsúfolták. Ebből is látszik, hogy Hollywood szándéka megint az volt, hogy valami sikeresből csináljanak egy sokkal látványosabb-sikeresebbet. 

De nemcsak emiatt jobb a BBC változata. A főszereplőnőt is jobban sikerült eltalálniuk. Gwyneth Paltrow túlságosan karót nyelt, gőgös, és cseppet sem szeretnivaló. Lehet, hogy a szinkron volt rossz, de ahogy dirigált mindenkinek, az már-már az általa is kevésre tartott Mrs. Eltonhoz tette hasonlóvá. Arról nem is beszélve, hogy Gwyneth csak 24 éves volt, amikor a 21-22 éves Emmát eljátszotta, a 27 éves Romola Garai mégis sokkal hihetőbb 21 évesnek. 

Gwyneth Paltrow és Toni Collette

És nemcsak korban hihetőbb. Az ő Emmája, bár ugyancsak tisztában van saját rangjával, mégis kedves, derűs, elhisszük, hogy amit tesz, jó szándékból teszi, és amikor rosszra fordulnak a dolgok, tényleg bánja meggondolatlanságát. Pontosan ilyennek kell lennie Emmának, ezért szeretjük. 

Romola Garai és Jonny Lee Miller

A BBC változatában több szerepet kapott Emma bogaras apja is, akit Michael Gambon alakított remekül. Ezenkívül Mr. Eltont is jobban sikerült kiválasztani, amennyiben tényleg vonzó férfinak kell tekintenünk - bár Blake Ritson kivert kiskutya tekintete nem a legférfiasabb, ő maga mégis szemrevalóbb, mint szegény Alan Cumming. Jane Fairfaxet is egy sokkal törékenyebb lány játssza itt, mint Gwyneth mellett, ahol legalább 30 évesnek (megnéztem, a színésznő pont ennyi volt!) és harcra kész spártai amazonnak nézett ki, holott Jane csendes, visszahúzódó, beteges ifjú hölgy. Ewan McGregor még nem is lett volna rossz Frank Churchillnek, de az a haj...! Mrs. Elton pedig hiába kellően idegesítő, ha túl idős a szerephez. Az új Mrs. Elton fiatal, és bizony arrogáns kis teremtés, amilyennek lennie kell. Egyedül Miss. Bates-t kellene kicserélni a '96-osra, mert ez az új valóban sajnálatra méltó, és nem nevetni valóan szánalmas, mint a másik. A többi fontos szereplő, így Mr. Knightley, Harriet Smith és Mrs. Weston itt is, ott is jó választások voltak. 

Összefoglalva: az új Emma sokkal jobb, és ha újra kedvem támadna Emmát nézni, inkább azt venném elő. Lehet, hogy két órával hosszabb, de annyival többet is ér.

ARC to Face

Bár a természet erői igencsak ellene játszottak, ugyanis a kinézett időpontban kettőből kétszer esett az eső, végül csak sikerült megnézni a 11. ARC kiállítást. A fő kérdés az volt, Hol élsz te?, de a Leszokásvonal segít a cigi eldobásában, és különben Te is tehetsz a szegénység ellen!, ha már Velünk is megtörtént: bEUgrottunk.

Most itt állhatna hosszabb-rövidebb értekezés arról, hogy vajon a plakát mint olyan művészeti alkotásnak tekinthető-e. Nyilván egy átlagos sörreklámot nem fogunk ebbe a kategóriába sorolni, az ARC plakátjainál viszont érdemes elgondolkodni: megalkotásukhoz nem marketing szempontok által vezérelt képzelőerőre volt szükség, közönségükre hatni tudnak. Legyen most ennyi elég ahhoz, hogy ebbe a címkébe tuszkoljuk őket. 

Ahogy mindig, most is volt slágertéma, ami az [origo] iwiw-es pályázata ellenére (in your face) a Facebook volt. Hogy mégse hatalmasodjon el a téren a lájk-mánia (vagy más okból, ki tudja...?), az ötleteket egy közös plakátra gyűjtötték, csak néhány kapott teljes felületet, mint például a korszerűsített Himnusz (Isten lájkold a magyart!), vagy "aboldogítólike".

aboldogítólike

A Hol élsz te? kérdésre a Virtuális reális gép előtt sportoló, utazó, barátkozó, szakító kis figurája és az univerzumban megjelölt Dorog ad szellemes és elgondolkodtató választ, de ezek csak hirtelen felindulásból elkövetett kiemelések, holnap már lehet, hogy mást mondanék - volt még egy-két  említésre méltó felelet. Az első díjat A tatárszentgyörgyi gyilkosság gyermekáldozatának emlékére című alkotás kapta. 

Virtuális reális

A leszokásra sarkalló plakátok közül felejthetetlenül morbid az Apával játszom!, a szegénység elleni küzdelem harcosai közül elgondolkodtató az Egyszázalék és az ottalvós jegyes Csepel Sziget, s egyetlen EU-tagország sem tagadhatja, hogy 0 EUR = 0 FT.

Egyszázalék

Szóval idén is kíméletlenül, ARC to Face szembesítenek minket társadalmunk defektjeivel, s bár változni semmi nem fog, ahogy eddig se, azért nem árt évről-évre figyelmeztetni a népet néhány odavágós óriásplakáttal. 

Mi ez a kép a fejlécben?

Ha valakit netán érdekelne, hogy honnan is származik ez a gyönyörű mozaikrészlet, ami a fejlécben látható, hát itt a nagy lehetőség, hogy most megtudja - csak el kell olvasnia ezt a bejegyzést. 

A kupola és a lunetták az apostolokkal

Íme a válasz: Galla Placidia i.sz. 440. körül épült ravennai mauzóleumának boltozatát díszíti ez a mozaik. Galla Placidia Theodosius római császár leánya volt, aki maga építtette görögkereszt alaprajzú nyughelyét (bár lehet, hogy sosem nyugodott benne). A kívülről igen egyszerű épület belül csodálatosan díszes, nagy része mozaikképekkel borított (mennyi idő lehetett azokat felrakni?!), amiknek témája a keresztény megváltás. A kupolát a csillagos ég borítja, középen a kereszt, a sarkokban az evangélisták szimbólumai. Közvetlenül e motívumok alatt, a lunettákban két-két apostol helyezkedik el. A keresztszárak lunettáiban különböző ábrázolások láthatók: a két oldalsóban egy-egy pár szarvas iszik a forrásból (utalva azokra a lelkekre, akik a hit tiszta forrásából akarnak inni), a bejárattal szemben Szent Lőrinc szenved mártíromságot (a legenda szerint rostélyon sütötték meg), a bejárat fölött pedig a Jó pásztor (Krisztus) tipikus ókeresztény ábrázolása foglal helyet. 

Szent Lőrinc vértanúsága

Jó pásztor

S.O.S. csábítás

Bár a fő-fő-fő "szakterületem" a képzőművészet, és semmi máshoz nem értek igazán (persze ki mondta, hogy ahhoz értek? Na jó. Az egyetem. Papírt adott róla.), mégis egy filmmel nyitom a blogot.  A franciák összeszedték Johnny Deppné Vanessa Paradis-t, meg a Lakótársat keresünk óta viszonylag ismert Romain Duris-t, írtak köréjük egy elcsépelt, kiszámítható, de amúgy kedves sztorit, amit megfűszereztek egy nimfomániás barátnővel, egy sármos, gazdag, kedves angol úriemberrel, egy szerb (v)erőlegénnyel és némi monacói luxussal. Ez a Szívrablók. Ezerszer láttuk már, mégis bájosabb és viccesebb, mint némely hollywoodi hasonmása. 

A történet: Alex (Duris) nővérével és sógorával abból él, hogy össze nem illő, de ezt be nem látó párokat szakítanak szét, mielőtt a felek végzetesen elrontanák egymás életét. De hogy ez az egész vállalkozás ne tűnjön teljesen erkölcstelennek, van egy fontos előírás: boldog párokat elszakítani tilos. Ekkor jön a megbízás: a szépséges(? Ízlés dolga...), boldognak tűnő Juliette-et (Paradis) kellene elválasztani tökéletes és szintén boldog angol vőlegényétől. És mivel a szigorú szabály ellenére is van az a pénz, elkezdődik a hajsza a menyasszony kegyeiért. Láttunk már ilyet? Bizony. De legalábbis hasonlót. Ilyesféle volt a magyar borzalom, az S.O.S. szerelem!, esküvő nélkül. Hollywoodból az Álljon meg a nászmenet! (bár itt a vőlegény elcsábítása nem sikerült), a Shrek első része és a Szeretném, ha szeretnél ugrik be, de kis fejtöréssel biztosan tudnánk még címeket sorolni a "menyasszony az oltár elől lép le új pasijához/új pasi az oltár elől menekíti ki szerelmét" témában. Miben volt ez mégis más? Európaibb, sikkesebb, és ötletesebben használta fel a Dirty Dancinget, mint a táncos film "második része", a Havana Nights. A színészek pedig tudnak játszani: elhitetik, hogy őket bizony tényleg egymásnak teremtette a forgatókönyvíró.
A Szívrablók a világot nem váltja meg, nem forradalmasítja a romantikus vígjátékokat, de megnevettet, és sötét téli délutánokon is emlékeztet arra, hogy lesz még nyár és napsütés.
És egy utóirat: én hozzámentem volna az angolhoz. Romain Duris bármilyen jó színész is, annyira ellenszenves arcú,  hogy nincs az a bájital, amivel el tudna csábítani.

Előzetes

Ez a szuper blog saját, egyedi és egyéni, legfeljebb a hozzám közelállók és az általam olvasott/nézett/hallgatott médiumok által befolyásolt véleményemet közli. A szövegek engedélyem nélküli felhasználása, másodközlése, blablabla, nem ajánlott. Egyébként  mindenki azt hasznosít belőle, amit akar.

A címről: Mozaik, mivel a kultúra különböző darabkáiból (lásd fent) áll össze a tartalom. Ha egyszer sikeres újságíró/médiaszakember és/vagy az ötös lottó bájos nyertese leszek, ezen a címen fogom elindítani kulturális (e-?)folyóiratomat, amiben a hiányzó darabkák is helyet kapnak majd. Addig is be kell érni ennyivel.  

Jó szórakozást!