Harry Potter és a Félbevágott Film

Egy tizenegy éves kisfiúval kezdődött, akiről kiderült: varázsló. Meg persze az is, hogy ő a kiválasztott, akinek meg kell küzdenie a gonosszal, hogy megmentse a varázsvilágot. És ami eleinte csak játék volt, pálcákkal hadonászás és ismerkedés a furcsábbnál furcsább lényekkel, egyre fenyegetőbbé és véresebbé vált. Első olvasóival együtt nőtt fel Harry Potter, történetének úgy kellett folytatódnia, hogy a horroron-thrilleren nevelkedett kamaszok és fiatal felnőttek is dobogó szívvel, körmüket rágva olvassák a köteteket. 

Így változtak a regényből készült filmek is. Míg az első két rész adaptációját egy nyolcévesnek is attól félve mutatnám meg, hogy fél óra után elunja magát, a harmadik résztől határozott javulást mutat a sorozat, az ötödik már kifejezetten szép vizuális megoldásokkal varázsol, és ezt a jó szokását megtartja a továbbiakban is. Ami  viszont probléma, hogy az egyik résznél sem rövid játékidőbe egyre kevésbé fért bele az egyre vaskosabb kötetek cselekménye - és bizony ismernie kellett a varázsvilágot annak, aki jegyet váltott a filmekre. Ezt a problémát áthidalandó a várva várt hetedik részt egy nyolcadikkal toldották meg. A Harry Potter és a Halál Ereklyéi két részben került/kerül a mozikba, és lehet vitázni, hogy ez marketing fogás, vagy a nézőnek is jobb, de inkább mind a kettő: két részben több pénzt hoz, ám több is fér bele a filmbe, és a varázslat is tovább tart -  de legalábbis júliusig.  

A 7/1. addig is bizakodással tölt el, hogy a finálé méltó befejezése lesz a sorozatnak. Bennem valahogy úgy maradt meg a regény első fele, hogy Harryék erdőből hegyre, hegyről erdőbe költöznek, miközben sokat gondolkodnak, és közben kevés az akció. Hát - tévedtem. A sok izgalom közepette néha jól is esik, amikor a szereplők éppen csak beszélgetnek, a Horcruxok megtalálásának, elpusztításának módját keresik, vagy magányosan szomorkodnak. De alig van megállás, attól kezdve, hogy a Főnix Rendjének tagjai kihozzák Harryt  nagybátyja házából, csak pörögnek az események, és amikor épp van egy kis pihenő, az is arra szolgál, hogy a következő menekülést készítse elő. És közben lehetetlen nem észrevenni, hogy a szereplők felnőttek. Már rég nem az a legnagyobb problémájuk, hogy büntetés nélkül túléljék Piton professzor következő bájitaltan óráját, vagy hogy megnyerjék a házi kviddics kupát, hanem hogy saját és szeretteik életét mentsék. Ez a színészeket is nagyobb kihívás elé állítja, és már régóta kérdés, vajon melyik, a sorozatban felnőtt szereplőből lesz igazi színész. Ahányan eddig írtak erről, annyiféle véleményt olvastam - és igyekszem gyorsan elfelejteni mindet. Nekem ugyanis mindhárman teljesen megfeleltek - lehet, hogy csak megszoktam őket, és nyilván egyik alakítás sem volt Oscar-díjas, de egy pillanatra sem hittem, hogy amit ők eljátszottak, az ne történhetett volna meg valójában. Egy mezei mozinézőnek, azt hiszem, ez elég.
Ó, és persze ki ne maradjon a legjobb jelenet: a három testvér meséje. Zseniális! Követelem, hogy az egész Bogar bárd meséit csinálják meg így. Gyönyörű, ötletes, vászonra kívánkozó betét volt az élőszereplős folyamban.  

A rész a történetnek egy nyugalmasabb pontján, egy nagy menekülést követő megpihenésnél ér véget, így az ember nem a haját tépve (bár igen szomorúan) jön ki a moziból. Viszont tudjuk, hogy még nincs vége, és ami ezután jön, keményebb és persze látványosabb lesz, mint az eddigiek. Csak júliusig kell rá várni.

Az igazság néha túl meztelen

Azt már megszokhattuk, hogy magyar múzeumnak nincs, vagy csak igen ritkán van pénze arra, hogy kiállításaira a külföldi intézmények legféltettebb remekműveit hozza el. Bár a Szépművészeti Múzeum talán nagyobb mozgástérrel rendelkezik, azért ő sem engedhet meg magának mindent. Miközben hangzatos nevekkel  (Van Gogh, Moreau) csábítja a közönséget termeibe, a művészektől inkább kisebb képeket, grafikákat mutat be, a legismertebb művek közül csak néhány szerepel a kiállításokon. Ez nem feltétlenül hátrány: bár szép lenne, ha minden remekmű legalább néhány hétre elérhető közelségben lenne, a műkedvelő közönség reprodukcióról úgyis ismeri, ha lehetősége van külföldre járni, úgyis felkeresi őket; a hiányért cserébe pedig sokkal árnyaltabb képet kap az életműről, vagy egy korszak művészetéről, megismeri a kevésbé jelentős, de fontos alkotásokat vagy mestereket is. A Klimt-kiállítás viszont nem üti meg ezt a mércét. 

Mi jut először eszünkbe Klimttől? A csók, A három életkor, Judit I és II., A remény, Danaé vagy Adele Bloch-Bauer portréja. Hét kép, és a Nuda Veritast még meg sem kellett említenem. Ezek közül legalább még egynek szerepelnie kellett volna, ha már Klimt nevével akarják eladni a tárlatot. Az dicséretes, hogy cserébe a fakultások freskói és a Beethoven-fríz helyet kapott, de hát ezek csak reprodukciók, nem pótolhatják az eredeti festményeket. Festmény egyébként is kevés van, a bécsi Secession mozgalom többi alkotójától (Kolo Moser, Josef Engelhart, Maximilian Lenz) is inkább csak grafikákat állítottak ki. Ez korábban a Moreau-kiállítás esetében működött, amikor a néhány jelentős festmény mellett bemutatták az előkészítő rajzokat, tanulmányokat, vázlatokat - itt azonban nem ez a helyzet.  Szinte csak rajzokat kapunk, némelyik nem kapcsolódik semmihez, sokszor még a szecesszióhoz sem. Az embernek többször támad az az érzése nézelődés közben, hogy tulajdonképpen mindent összedobáltak, ami olcsón elhozható és bármi módon kötni lehet a Secessionhoz. Ezekből egy bizonyos koncepció szerint próbálták kialakítani a tárlatot, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb siker különösen a végén feltűnő, amikor a mozgalomra ható korábbi mesterek néhány alkotását láthatjuk - főleg a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményéből. S míg ez egyfelől üdvös, hiszen ezek a művek többnyire  a Grafikai Gyűjtemény eldugott helyiségeiben várják jobb sorsukat, válogatásuk itt esetlegesnek tűnik. A kiállítás nagy felfedezésének kikiáltott Lenz-festmény (Egy világ, 1899) pedig csak annak újdonság, aki még soha életében nem vette a fáradságot arra, hogy az aktuális időszaki kiállítás bejárása után betévedjen az állandó gyűjtemények termeibe. Az pedig, hogy a másik szenzációnak szánt Klimt képet, Az arany lovagot majdnem két hónappal a zárás előtt vissza kellett adni, szintén nem vált a tárlat javára. Azt hozzá kell tenni, hogy a kiállítás fő kurátora a bécsi Albertina művészettörténésze, Marian Bisanz-Prakken volt, így az anyag nagy része onnan származott - de ettől még lehetett volna több jelentős festmény. Hiszen nem is annyira az a baj, hogy az anyag ilyen; inkább az, hogy ezután jó ideig nem lesz bécsi szecessziót, Klimtet bemutató kiállítás magyar múzeumban, hiszen itt volt ez - így a nagy műveket talán csak évtizedek múlva láthatjuk.    
Amit viszont nagyon szépen oldottak meg a kiállítás szervezői, az az installáció. Gyönyörű, kellemes árnyalatú, a képek érvényesülését nem zavaró színekkel festették le az ideiglenes (és állandó) falakat, felülre pedig aranyszínű szecessziós mintákat terveztek, minden szekcióba mást. A félhomályos termek így nem váltak teljesen sötétté, inkább sejtelmesen, szecessziósan csillogtak. A képaláírások, ismertetők megfelelő méretűek, jól olvashatók voltak. Ritka az ilyen harmonikus díszlet. Kár, hogy a kiállított anyag nem mindig ért fel hozzá. De azért ne riadjunk el: akad néhány gyöngyszem, amiért érdemes elmenni.